Halihó emberek! :D

Remélem valakinek azért hiáyoztam kicsit, de ha én nem is, akkor a könyv. Egyszer talán veszem a fáradtságot és leírom mi volt velem, de azt hiszem az nem most lesz. Bocsii. A nyárnak hamarosan vége és erről tudomást sem akarok venni. A barátaim száma csökkent, az igaziak megmaradtak,- persze nem bánom...ez az élet rendje, az embernek szenvednie kell- a mentoraim száma lecsökkent, de úgyis mindig Bianka volt az igazi mentorom! Nem akarok suliba menni. Nem akarom néhány osztálytársam fancsali képét nézni. Boldog akarok lenni azokkal, akiket szeretek. A nyár egyébként jól telik és eseménydúsan. Nem akarom, hogy vége legyen!! Még annyi mindent akartam csinálni. De az legalább tuti(vagyis szeretém h tuti legyen ,attól függ h apu elenged-e), h megyek bulizni szombaton a legjobb barátnőmmel. Ja és amellett, hogy a barátaim száma csökkent találkoztam egy régi baráttal, akit nagyon imádok. És persze lettek új barátaim...azt hiszem kicsit több fiú, mint lány...de ez nem biztos. Le akarok menni borhétreeee. Ja és azt akarom, hogy végre a saját szobámban aludjak.

Röviden ennyi. :D

A fejezetet fantasztikus és egyetlen mentorom már elolvasta. Neki tetszett.

"Mert ugye amikor ránézel valakire először a külsőt nézed, aztán ha tetszett, akkor meg akarod ismerni belülről, hogy tudd a szép külső szép lelket takar. Aztán ha az is tetszik elérsz egy következő szintre, ahol is elkezdesz fantáziálni róla: mi lenne ha? "

Millió puszi.♥

u.i.: ha olvasod a fejezetet légyszi írj egy kommentet :) köszi.

Krilla

- Hol vagyunk? –kérdeztem, mikor már hosszú percek óta sétáltam csukott szemmel a nagy, fekete semmiben, Ian-nel az oldalamon.
- Ne legyél már ilyen türelmetlen!- dörmögte mellettem.
- De igenis türelmetlen vagyok! Tudod te mióta nem látok semmit?
- Pontosan tudom, hogy 25 másodperce- szinte láttam, ahogy égnek emeli a szemeit.
  Ezek után úgy döntöttem, jobb csendben maradnom,az ösztöneimre és Ian-re hagyatkoznom. Néha-néha megpróbáltam belenézni a fejébe, de azonnal kilökött. Egy kicsit fura érzés volt, felkeveredett a gyomrom tőle.
- Hallom a vizet- azt hiszem úgy vigyorogtam, mint a tejbetök, mert Ian elkezdett kuncogni.
- Bízz bennem!- suttogta a fülembe, amitől a lélegzetem is elállt.
  Egy ideig újra csendben maradtam, várva valami használható információra, de nem igazán jött semmi. Rövid ideig úgy éreztem repülünk, de semmi több.
- Már tudom, hol vagyunk- blöfföltem.
- Honnan?- kérdezte Ian kicsit rémülten, aztán leesett neki- Csak blöffölsz! Ezek után nem fogok szólni, hogy mikor nyithatod ki a szemed!
- Hú, de megijedtem!- mondtam, majd nyelvet öltöttem a sötétségbe, ahol szerintem Ian állt.
  Ezután a kezeit a szememre tette, hogy még véletlenül se leshessek. Pedig akartam! Amikor végre eldöntöttem, hogy túl lépek a kíváncsiságomon Ian bejelentette, hogy kinyithatom a szememet.
 Nem találtam a szavakat. Szerintem általában sokat beszélek, de akkor… elnémultam. Egy csillámló tó volt előttünk, amely mintha a végtelenbe nyúlt volna. Kékebb volt a legkékebb óceánnál és szebb az összes tengernél. Az egész olyan varázslatos volt. Ahogy egyre néztem, csak néztem már nem tudtam különbséget tenni az ég és a víz között. A tóban az ég tükröződött, az égben a tavat láttam. Úgy nézett ki, mintha a világvége tárulna a szemem elé: a víz összeért az éggel.
  Nem tudom meddig ámuldoztam tátott szájjal, de úgy döntöttem ideje körülnézni. Egy édes ház volt mögöttünk, amit igazából körülvett a víz, sehol egy part. Lenéztem a lábam alá és csak akkor jöttem rá, hogy Ian a karjaiban tart és állunk a levegőben. A lakocskának alig voltak falai, hatalmas függönyöket lebegtetett a szél ki-be, jobbra-balra.
  - Tudtam, hogy tetszeni fog- adott Ian egy puszit a vállamra.
- Annyira ismerős az illat…- kezdtem.
- A Looking glass-nál vagyunk- heherészett öntelten, mire oldalba böktem. Tettetett fuldoklással összeesett mellettem, én meg ráestem ahogy elengedett. Akkor már feküdtünk a levegőn.
- Nem vagy vicces- néztem a házikóra.
- Ó dehogyis nem!- hangzott az öntelt válasz a hátam mögül- Nem akarod megnézni belülről?
- De, persze- hagytam rá.
 Még vetettem egy pillantást a tóra, ami még akkor is ezüstösen csillogott a nap fényében.
  A faház belülről nem úgy nézett ki, mint egy egyszerű házikó, sőt egy kicsit nagyobb is volt, mint amilyennek kívülről tűnt.
  Igazából az egész egy nagy tér volt. Semmi sem volt fallal elválasztva, az egész ház…egyben volt. Középen egy kicsi medence volt, benne kristály tiszta vízzel és néhány fehér virággal. Ettől jobbra egy hatalmas, fehér, baldachinos ágy volt, amit két lámpás világított meg oldalról. Az ággyal szemben volt egy pici konyha, egy fapulttal, pár szekrénnyel, egy hűtővel és tűzhellyel. A fürdőszobát sem rejtette semmi a kíváncsi szemek elől.
  Miközben én újra elámultam, Ian belevetette magát a hűtőbe.
- Nem kérsz vért?
- De, persze- vigyorogtam. Úgy éreztem nagyon rákaptam a vérre, de még kezelhetőnek tartottam magam.
- Gyere- fogta meg a kezem- körbe vezetlek!
  Azt hittem repülni fogunk, de tévedtem. A ház mögött a tóra falécekből egy labirintushoz hasonló…járda szerűség volt építve. Ian ráugrott az első lécre, majd a másodikra. A karjával intett, hogy menjek utána. Amikor az első fadarabra léptem, azt hittem elsüllyedek, de az olyan szilárdan állt alattam, mintha alatta beton lenne.
- Tudod- kezdte- ez egy úthálózat féle. Bejárhatod az egész tavat vele.
- Nagyon szép ez a hely- mosolyogtam- Kérdezhetek valamit?
- Ühüm.
- Szóval…már mást is elhoztál ide?
- Nem! Dehogy!- nézett rám büszkén- Te vagy az első.
  Ezért muszáj volt egy csókot nyomnom az ajkaira- Tudod…ez a hely arra a helyre hasonlít, ahol születtem. Csak itt sokkal melegebb van és…szóval talán csak a tó emlékeztet a gyerekkoromra- vigyorgott erőtlenül.
- Hol születtél?- kérdeztem, majd megfogtam a kezét.
- A Tahoe tónál. Az a Szikl…
- Tudom, hogy a sziklás hegységben van- emeltem égnek a szemeim- Egyszer nyaraltunk, izé teleltünk ott a szüleimmel. Varázslatos az a hely.
- Szerintem is- mondta. Láttam rajta, hogy visszaemlékezik a régi, szép időkre- Gyere! Ússzunk egyet!
- Ruhástól nem úszok! De- fojtottam bele a szót a mutató ujjammal- ruhátlanul sem.
- Akkor marad az alsó nemű- nevetett.
- És a ruháink?
- Szerinted el fogják lopni?- nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Nem. Persze, hogy nem.
  Ő ugrott először a vízbe, én pedig utána. Kellemesen meleg volt. Ian-re csimpaszkodtam és megkértem, hogy vigyen le a tó aljára. Teljesen más volt, mint Raleighben a tenger. Itt kevés hal volt, de azok olyan fajok voltak, amelyeket még a Discovery channellen sem lehetett látni. Voltak szivárvány színűek, kicsik, nagyok. Nem tudnám leírni mindegyiket, ezért inkább csak annyit mondok, hogy közelebb voltak a furához, mint az érdekeshez.
  Hosszú perceken keresztül úsztunk a tó mélyén egymás kezét fogva. Varázslatos élmény volt. Azon morfondíroztam, vajon hogy lehetek olyan szerencsés, hogy az a csodálatos lény mellettem az enyém? És úgy néz rám, ahogy senki másra? Nem találtam rá valódi választ. Egyszerűen csak a szerencse jöhetett szóba. Mert ugye amikor ránézel valakire először a külsőt nézed, aztán ha tetszett, akkor meg akarod ismerni belülről, hogy tudd a szép külső szép lelket takar. Aztán ha az is tetszik elérsz egy következő szintre, ahol is elkezdesz fantáziálni róla: mi lenne ha? Később szeretnéd, ha a „mi lenne ha”-k ból valóság lenne és elérsz az utolsó előtti szintre: próbálod meggyőzni magad, hogy nem tetszik…egyáltalán nem, nem hogy szerelem! És végül elérkeztél a végállomásra, ahonnan már aligha fordulhatsz vissza, mert ott és akkor rájössz, hogy mindaz, amit tagadni akartál igaznak bizonyult. Én azt hiszem már az utolsón is túl vagyok, bár nemigen emlékszem olyan időszakra, amikor tagadni akartam.
- Ian! Mekkora ez a hely?...Mármint mekkora az a terület, amikről az emberek nem tudnak? Mert innen hatalmasnak tűnik.
- Pontosan nem tudom- felelte- de tényleg nagy.
- És minek látják az emberek?- kíváncsiskodtam tovább.
- Igazából semminek…egyszerűen csak ez egy olyan hely, amit még megközelíteni sincs kedvük, nem hogy megnézni, mi is ez igazából…
- Sok ilyen hely van…a világon?- kérdeztem, mire elnevette magát- Mi van? Tényleg érdekel.
- Hát…rengeteg hely van. Általában apró szigetekről van szó- válaszolta, majd tovább úszott.
- Hogy érted azt, hogy általában?
- Hát tudod…- fordult vissza- Szóval tudod mi az a Pangea, ugye?
- Persze…az ősföldrész- bólogattam.
- Így van. Szóval a Pangea után létrejött földrész, a neve Domus. Latinul azt jelenti, otthon.
- És mi van ezzel a…Domusszal? Létezik még?
- Persze!- nevetett Ian- hogyne létezne! Az első ember, aki betette oda a lábát egy vámpír volt. Azóta az a vámpírok menedéke…az otthona. Mármint nem a kitaszítottaké…az a Tierra maldita.
- Menedék? A vámpíroknak van menedékük?- motyogtam, mire Ian bólogatott- És hol van ez a Domus?
- Ahol a Bermuda háromszög. Tudod! Biztosan hallottál már az Ördög háromszögéreől- nevetett. Üveges szemmel néztem vissza rá, ezért abbahagyta a nevetést- Most mi van?- értetlenkedett- Ott van Florida partjainál...
-Tudom hol van- mondtam, mikor már felocsúdtam- Csak...egyszerűen...tudod alig vannak mondák, vagy hasonló történetek, amik nem igazak. Minden a vámpírokhoz köthető- hebegtem.
- Most összedőlt benned egy világ?- jött oda hozzám és megölelt.
- Jaj, dehogy- mosolyogtam- Csak ez már kicsit ijesztő.
- Én is ijesztő vagyok- vicsorgott.
- Nem, te egyáltalán nem vagy az- nevettem és egy puszit nyomtam az ajkaira.
- Na majd meglátjuk- mondta és lehúzott a víz alá. Amikor leértünk felhagyott a vicsorgással és megcsókolt. Érdekes víz alatt csókolózni. (és itt az érdekes nagyon jót jelent)
  Sokáig lent voltunk és élveztük a vizet, de amikor már teljesen kiszívott a víz, megkértem, hogy menjünk vissza a házhoz. El akartam indulni a ruháink felé, de megfogta a kezem és maga után húzott. Vámpír gyorsasággal elkezdtünk úszni, majd egy kis idő múltán lassítottunk. A vízben tökéletesen kivehető volt a négy cölöp, amin a ház állt. Értetlenül néztem Ian-re, de ő csak húzott tovább.
- Nagyon tetszik ez a ház- mondtam, miután rájöttem, hogy a házbeli kis medence nem is medence, hanem csak egy téglalap alakú vágás a padlón, ahol bejön a víz.
- Örülök neki- mondta, majd csurom vizesen kimászott és végig csepegtette a padlót.
- Nincs egy törülköződ véletlenül?
- A-a. Vedd le a ruháidat…úgy előbb megszáradsz.
- Persze…
  Én is kikecmeregtem a vízből, majd lezuhanyoztam. Amikor kijöttem a zuhany alól, rántotta illata csapta meg az orrom. Azonnal a konyhába rohantam, de ügyeltem, nehogy leessen a törülközőm.
- Tudod mióta nem ettem ember kaját?- kérdeztem teljesen felvillanyozódva.
- Öhm…régóta?
- Annál is régebb óta -nevettem.
- Amíg ráveted magad a kajámra…hozok neked egy inget, oké? Úgy emlékszem amikor utoljára voltam itt hagytam magamnak ruhát.
- Khszi.
- Mi?- nézett hátra. Megvártam, amíg lenyelem a falatot, úgy látszik nem ért teli szájúúl.
- Azt mondtam, hogy köszi.
- Értem.
Mire visszaért már az ágyban ücsörögtem. Mondjuk az tagadhatatlan, hogy nagyon gyorsan ettem… Ian visszament a hűtőhöz miután odaadta az ingét, magára meg felkapott egy melegítő alsót.
  Amíg evett azon gondolkodtam, vajon miért hozott ide? Hogy lefektessen? De akkor miért ilyen romantikus helyre? És miért csak engem hozott ide? Más lányt pedig soha… Vajon ez most az? Amikor eljön a pillanat, hogy „ le akarok feküdni vele”?
  Mire elértem volna a válasz adáshoz Ian az ágyban feküdt mellettem.
- Miért hoztál ide?
- Kedves nekem ez a hely…gondoltam megmutatom neked. Hátha kiengesztelhetlek vele…
- Nekem kéne kiengeszteljelek téged- dörmögtem.
- Lehetséges- mondta és megcsókolt, de úgy, hogy égetett, szinte fájt. Magához húzott, és az ölébe tett. A nyakába kulcsoltam a karjaimat és megcsókoltam. Ő végig simított a hátamon követve a gerincem vonalát. Majd a kezei megtalálták az ingem gombjait és nekiláttak kigombolni azt. Pár gomb után azonban megállítottam, megfogtam a kezét. Éhesen, lázasan csillogó szemekkel nézett fel rám.
- Tudod…valamit el kell mondanom- kezdtem. Az éhség megmaradt a szemében, de a láz kíváncsisággá változott- Szóval…én még nem voltam senkivel.
- Én akarok lenni az első- nézett rám gyengéden, mégis birtoklón.
- Én is ezt akarom- mosolyogtam. Elvettem a kezem a kezéről, mire ő tovább gombolta az inget. Hátra tolta és levette rólam olyan könnyedséggel, mintha pillangók simogatnának. Megpuszilta a nyakam, utána pedig felnézett és látta, hogy libabőrös lettem, ezen mosolygott, majd újra megpuszilta és engem újra kirázott a hideg. Mindez függetlenül attól, hogy ahol a testünk összeért elöntött a forróság. Amikor rám nézett a gondolataim kirepültek e fejemből, a mosolyától megszédültem, a csókjai pedig elvarázsoltak. Újra és újra elöntött a mámor, ahogy hozzám ért. Magamon éreztem a hűvös, édes lélegzetét, ami megrészegített és megnyugtatott egyben. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor minden szó feleslegesnek bizonyult, mert a beszéd helyét átvette az érintés. Úgy éreztem egy teljesen új nyelvet tanultam meg. Olyat, amivel rengetegszer több dolgot, érzést el tudok mondani, mint az egyszerű beszéddel.

  Mindaz, ami köztünk történt leírhatatlan. Túlment minden képzeleten. Inkább hasonlított varázslathoz, mint a valósághoz.
  Amikor reggel felébredtem és rádöbbentettem, hogy mi tényleg szeretkeztünk és az tényleg iszonyatosan fantasztikus volt. Majdnem álomnak hittem, amin mosolyognom kellett. Gondolatban pofon csaptam magam miatta- ennyire jót senki sem képes álmodni, még az sem, akinek hatalmas a képzelete.
  Aztán rádöbbentem, hogy Ian ott fekszik mellettem…meztelenül. Bevillant néhány kép a tegnap estéről, amelyeket soha nem fogok tudni kitörölni az emlékezetemből- nem mintha akarnám… Néztem Ian-t, miközben édesen aludt és nem győztem hálálkodni az égnek, amiért ezt a csodás teremtményt a magaménak tudhatom. Azon gondolkodtam, vajon fel ébresszem-e vagy sem? Úgy döntöttem megpróbálom. Először egy puszit nyomtam az egyik vállára, majd a másikra. Tudtam, hogy felébredt, éreztem rajta, de azt is tudtam, hogy csak két pusziért nem hajlandó felkelni. Úgyhogy közel dugtam az arcom az arcához és végig pusziltam egészen az ajkaiig. Ezzel elértem, hogy a hátára forduljon. A szeme be volt csukva, de közben mosolygott. Behunyt szemmel utánam nyúlt, magára ültetett. Majd felült, hogy a szemünk egy magasságban legyen és megcsókolt.
  Később maga mellé fektetett, a karjára tettem a fejem.
- Szóval, hogy van a hölgy?- kérdezte.
- Kétségbeesetten- feleltem.
- Hogy hogy?- értetlenkedett.
- Kétségbe vagyok esve…
- De miért?
- Mert nem tudom, hogy tegnap este szörnyű voltam-e, vagy…
- …fantasztikus vagy- súgta a fülembe- Te belepirultál- nevetett.
- Ez nekem sokat jelent- tromfoltam le miatta.
- És én milyen voltam?
- Hát…- szívogattam az alsó ajkam- csodás voltál.
- Tudtam- nevetett.
- Hé! Ennyire ne legyél öntelt…
- Most fenyegetsz?- húzta fel az egyik szemöldökét- Azt akarod, hogy megharapjalak?
- Este is megharaphattál volna…- nyafogtam.
- Lea! Neked ez volt az első! Ennek kellett tökéletesnek lennie…és ha megharaplak az olyan túl vámpíros lett volna. Így pedig tökéletesen emberi volt…nagyjából…- somolygott.
- Najó! Igazad van- adtam be a derekam.
- Mondhatok valamit?- kérdezte hirtelen.
- Te vagy a létezésem- suttogta, miközben hüvelykujját végighúzta az ajkamon. Újra megcsókolt, lázas, szerelmes csókkal. Úgy éreztem elolvadok a karjai között.
  Hosszú-hosszú órákon keresztül feküdtünk egymás mellett szótlanul. Élveztük a másik közelségét,illatát, a bőrének érintését, hallgattuk egymás szívdobbanásait, szuszogását. Azt sem tudom keresett-e minket valaki azután, hogy eltűntünk a palotából, de nem is érdekelt igazából. Csak az érdekelt, hogy Ian- nel lehetek. Semmi más nem számított.
- Nem vagy éhes?- kérdeztem.
- Most, hogy mondod…
- Menj ki, nézd meg mi van a motorral, addig én csinálok valami kaját és elmegyek a ruháinkért- gondolkodtam hangosan.
- Oké, de nagyon nehéz lesz itt hagynom téged- dörmögte az ajkaimba.
- Ezt el is várom- suttogtam és megcsókoltam.
- Most csak még jobban megnehezíted- zsörtölődött.
- Akkor fogd fel úgy, hogy ezért jössz vissza- és újra megcsókoltam- Szóval siess!- akartam mondani neki, de már ott sem volt, sőt a melegítő alsója is eltűnt.
  Nem emlékeztem este hova dobtuk az ingem, ezért elindultam a ruháimért a takaróval magamon, ki a labirintushoz. Amikor megláttam a nagy kupacot, gyorsan felöltöztem, a takarót, meg Ian ruháit összefogtam és visszatáncoltam a házhoz. Belenéztem a hűtőbe, de csak pár gyümölcsöt találtam, és az jutott eszembe, hogy gyümölcssalátát csinálok belőlük. Eszembe jutott, hogy kipróbálom a gyümölcs szeletelésnél a vámpír gyorsaságot. Tök jó volt! Még sosem vágtam semmit olyan gyorsan, mint akkor. Még sosem voltam olyan boldog, mint akkor. És még sosem vártam olyan türelmetlenül Ian-re, mint akkor. De nem jött. Kevesebb, mint egy perc alatt vissza kellett volna érnie. Akkor is ha minden rendben van és akkor is, ha valami nincs rendben. Nem várhattam újabb felesleges perceket, mert a vámpír világban egy perc is sokat számított.
  Kiértem a barlang bejáratához és a boldogságom szerte foszlott. Ott volt a vízesés lábánál az egész Királyi Testőri Sereg és éppen Ian-t vonszolták el. Ki akartam menni és megkérdezni tőlük, hogy mi a francot csinálnak vele?, de akkor megszólalt Ian hangja a fejemben: Ne! Maradj ott, vagy téged is elkapnak. Amikor mindenki elment menj haza! Keresd meg a Tengeri agarakat! Noel és Drave segíteni fognak! Figyelj Lea- kezdte- többé nem beszélhetünk gondolat átvitellel, mert valószínűleg mindig lesz mellettem egy gondolatolvasó. Akármit látsz, akármit érzel maradj ott, ahol vagy. Később pedig csináld azt, amit mondtam. Szeretlek- mondta és még egy utolsó próbálkozásként megütötte az egyik férfit aki fogta és elszaladt. Persze nem jutott messzire, a nagy, magas, erős vámpír gyorsan elkapta és arcon rúgta. Ian szájából ömlött a vér.
  Ki akartam menni, segíteni akartam, de tudtam, hogy csak úgy lehetek a segítségére, ha azt teszem amit mondott. Ahogy néztem könnyek gördültek le az arcomon. Amikor mindenki elment leszállt a helyre a csend és a vámpírok tipikus bűze: a halál szag. Hányinger kerülgetett tőle. Visszasiettem a házba a motor kulcsért, de amint megláttam az ágyat bőgőrohamom lett. El sem tudtam hinni, amit pár másodperccel azelőtt láttam.
Jól van Lea!- mondtam magamnak- Csak csináld, amit Ian mondott! Ne bőgj! Azzal nem mented meg!
  Visszamentem a barlang bejáratához és már majdnem kiléptem, amikor valami belső késztetés visszarántott. Tátott szájjal bámultam Cole-ra, ő meg vissza rám. Vagyis ő inkább a semmibe bámult. Pár másodpercig úgy tűnt, hogy nagyon keres valamit, aztán eltűnt, én meg kimentem. Felültem a motorra és a reményeim- miszerint a vámpírok tökéletes egyensúly érzéke és a többi kihat rám- beigazolódtak, mert tudtam motorozni attól függetlenül, hogy majd megszakadt a szívem Ian miatt.
  Azonnal haza indultam és úgy éreztem senki sem állíthat meg Ian kiszabadításában- akármi is legyen a vád ellene- még maga a Királynő sem.