Halihó:DMeghoztam a fejezetet, ha vén még olyan ember, aki olvassa ennyi kihagyás után. Rengeteget dolgoztam rajta. Ha jól emlékszem 3szor írtam át és ez az utolsó bizonyult a legjobbnak :D Nagyon köszönöm a Mentoromnak, amiért olyan sokat segített.♥

Részlet:
"Sírni akartam. Sírni, amiért azt tettem vele, amit. Soha nem akartam bántani, mert szeretem. Elgondolkodtam azon, vajon emlékszem e olyan napra, órára, akár percre, amikor felhőtlenül boldog voltam, amikor nem féltem, nem volt ott a szomorúság a háttérben alattomosan?"

Puszi. Krilla

  Scarlet királynő palotája a város másik végében volt. Egy nagy, fekete limuzinnal vittek át minket ( Cole, én, Aliana). Egyikünk sem szólalt meg az út alatt. A feszültség azonban szinte tapintható volt. Amikor kiszálltunk Aliana küldött nekem egy gyilkos pillantást, majd eltűnt.
- Mit…- kezdtem bele egy kérdésbe, amikor Cole az egyik ujját az ajkamra helyezte, majd olyan szemekkel nézett, hogy pofa be!
  Vártunk még pár percet az autó mellett, mert Cole cuccai természetesen a csomagtartó legeslegalján voltak.
- Cole! Meddig kell majd futkároznunk, amíg megtaláljuk a palotát?
- Tessék?- értetlenkedett.
- Azt kérdeztem…
- Hallottam, mit kérdeztél, csak nem értem. Nézz jobbra!- mondta.
  Nyelvet öltöttem rá, majd elnéztem az irányba, amerre mutatott.
- Mit kéne látnom?
- Nézd erősebben…
  Amikor másodszorra odanéztem egy hófehér, öt emeletes – inkább hotelhez hasonlító, csak ötször nagyobb- palotát láttam egy óriási medencével és pálmafákkal. Az esti sötétségben pár apró lámpa világította ki a gyönyörű házat.
- Látod már?
- Aha. Hogy lehet az, hogy itt nyár van?Vagyis, hogy ilyen az idő. Miért van ilyen meleg?- kérdeztem, miközben a szemeimet a medencén legeltettem. Inkább uszoda, nem medence.
- Elmondom, ha elmondod, miért nem láttad a kastélyt- nézett rám kíváncsian- Tudod, csak az emberek nem láthatják…és te ugyebár vámpír vagy.
- Persze, hogy vámpír vagyok- motyogtam.
- Nagyon egyszerű. A királynő tehetsége az időjárás irányítása- vetette oda félvállról, mintha ezt minden jött- ment vámpírnak tudnia kéne- és azért nem láttad, mert az egyik szolgálója „rejtő”.
  Megjegyzem ez elég viccesen hangzott.
  Elindultunk a hatalmas kastélyba, ahol minden a királyi pompáról és hatalomról árulkodott. Odabent minden krém- és vajszínű volt. Valahogy felemelő érzés volt belépni a palotába. Annyira kellemes volt az egész, olyan bájos.
- Elvezethetném önöket a szobájukba?- kérdezte egy lakáj- valószínűleg vámpír.
  Cole csak biccentett, mire a férfi elindult előttünk. A szobánk a harmadik emeleten volt. A férfi kinyitotta az ajtót, majd eltűnt.( Úgy tűnik itt mindenki jön, majd eltűnik.) A krém-és vajszín itt is megmaradt. Nem volt túl nagy a hely, de gyönyörűbbet még nem láttam: az ajtó mellett egy 18. századi gyönyörű kanapé állt, mellette óriási ágy. Az ággyal szemben egy tükör arany keretben, alatta egy kandalló. Az ajtóval szemben két függöny volt összekötve, ami egy teraszra nyílt. Minden tele volt lámpákkal. A plafonról egy hatalmas csillár lógott.
- Annyira szép és világos. Varázslatos. Imádom ezt a színt- ámuldoztam.
- Most éppen ez a királynő kedvence. Amikor legutoljára itt voltam, minden piros volt- dörmögte Cole, miközben lepakolt az aprócska kanapéra.
- Elég furán nézhetett ki minden pirosan- mosolyogtam. Kimentem a teraszra, miközben Cole kipakolt a bőröndjéből. Amikor beléptem Mr. „ Egy szexista ezer éves vámpír vagyok” egy vérvörös ruhát szorongatott. Volt egy olyan érzésem, hogy éppen elképzelt benne.
- Ez a tiéd- mondta- Scarlet királynő küldi.
  A kezembe nyomta a ruhát, én meg jól megnéztem magamnak.
- Tudod…csalódott vagyok- somolyogtam.
- Miért?- nézett rám Cole meglepődötten, miközben egy inget rakott be az egyik szekrénybe.
- Azt hittem legalább valami mini szoknya, vagy ilyesmi, de ez csak egy hosszú ruha, amiből igaz, hogy az egyik lábam kilóg és az egyik vállam is, de ezen kívül mást nagyon nem látok benne. Bár az öv is tetszik…
  Cole egy szempillantás alatt elém lépett és a falnak szorított. Hűvös leheletét az arcomon éreztem.
- Honnan tudod, hogy benne képzeltelek el? És nem nélküle?- mosolygott. Egy ideig az ajkaimat nézte, én meg csak remélni tudtam, hogy nem fog megcsókolni, mert rengetegszer idősebb volt nálam. Nem tudtam volna mit tenni ellene…
  Várt még pár másodpercet, majd ellépett olyan sebességgel, amivel jött is.
- Ahhoz képest, hogy vámpír vagy- jegyezte meg- nagyon szégyenlős vagy.
- Oh, kösz! Már mondták.
- Menj be a fürdőbe, ott is vár rád valami a királynőtől. Ja, és a ruhádat se hagyd itt. Hamarosan indulunk.
 Észre sem vettem, hogy egy fürdőnk is van. A fürdőnek is megvolt a fenséges pompája, de nem annyira, mint a szobának.
 A mosdó pultján volt egy apró doboz, benne egy vörös rúzs, szempillaspirál. Miután kisminkeltem magam kimentem a fürdőből.
- Na? Hogy nézek ki?- kérdeztem és tettem egy 360 fokos fordulatot, hogy Cole megszemléljen.
- Nagyon…étvágygerjesztő vagy- villantott rám egy rossz fiús mosolyt.
- Miért mondja nekem minden pasi ezt? Nem tudom…
- Talán mert így van- dörmögte, miközben levette a felsőjét és egy vámpír gyorsaságával átöltözött- Mehetünk?
- Aha- motyogtam.
  Cole kézen fogott, én meg automatikusan kirántottam a kezemet az övéből.
- A barátnőm vagy, emlékszel?- vigyorgott, éles fogai félelmetesen megvillantak.
- Ja, tényleg…Ha tovább vigyorogsz kénytelen leszek letörölni a mosolyt a képedről – emeltem égnek a szemeimet.
- Oké, oké- válaszolta- Milyen hevesek vagyunk kislány.
- Csak én vagyok heves, ne beszélj többes számban!
  Amikor a bálterembe értünk még mindig csipkelődtünk, de akkor inkább viccelődve, mintsem komolyan.
  Bejelentettek minket, mint Cole Kapitány és Lea kisasszony.
- Kapitány, hmm?- néztem rá nevetve.
- Mi bajod vele?
- Semmi, csak furán hangzik…
- De?
- De, jól- kacsintottam rá, mire visszamosolygott.
- Nézd! Az ott a királynő trónja- mutatott egy hatalmas, arany lábú, vörös székre.
- Tagadhatatlanul királyi palotában vagyunk
- Erre csak most jöttél rá?- nézett rám ijedten, mire elnevettem magam.
- Nem, dehogy. Csak, tudod…a trón, meg minden.
- Értem- mondta, de még mindig furán nézett rám. Legszívesebben újra nyelvet öltöttem volna rá, de a társaság miatt nem tettem.
- Hozok egy italt, jó?- mondta, majd eltűnt. Úgy gondoltam felfedezem kicsit a termet. Viszont, amikor megláttam a teraszajtókat inkább feléjük vettem az irányt. Rátámaszkodtam a korlátra és lenéztem a medencére és a pálmafákra. Az ötödik emeletről nagyon jól láthatóak voltak. Enyhe cigaretta füst csapta meg az orrom, majd hátrafordultam és hűvös kék szemekkel találtam szemben magam. Nem tudtam megszólalni, csak ráhajtottam a fejem a mellkasára, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra, majd mélyet szippantott a cigijéből.
- Khm- köszörültem meg a torkom pár perc után- Mióta is cigizel?- kérdeztem mosolyogva, miközben a könnyeket töröltem le a szemem sarkából.
- Hát, tudod nagyon régóta. Megnyugtat. Meg egyébként sem károsítom vele a tüdőm- mondta egy mosoly keretében.
- Ja, tényleg. Mióta dolgoztál neki? Mióta…vagy vele?- kérdeztem lesütött szemekkel.
- Nézd! El kell mondanom valamit!Igazából Calista nem azért jött akkor a házunkba a karóval, hogy engem megöljön. Tudta, hogy a fejében vagy és…ez csak egy elterelő hadművelet volt- mondta kikerülve a választ. Amikor azonban elgondolkodtam az egészről, rájöttem, hogy milyen vak is vagyok valójában.
- Akkor mit akart?
- Azt akarta, hogy megöljelek téged. Ezért adta a karót is.
- Tessék?- néztem rá hitetlenkedve- Te meg akartál ölni?
- Nem, dehogy, mármint Calista ezt akarta, de én nem tudtam megtenni és nem is akartam. Azt hitte, hogy megigézhet engem is, ahogy azt Dravinnel tette…
- Te tudtál Dravinről…és nem segítettél neki?
- Hogy segítettem volna?- förmedt rám- Mit kellett volna tennem? Ha már megigézte, akkor nincs mit tenni.
- Ez hülyeség…
- Szerinted nem akartam segíteni? Szerinted nem idegesített, hogy annyit együtt vagytok? Este átjárkált a szobádba és hallottam, ahogy megcsókol, éreztem, amit te éreztél…
- Miért? Mit éreztem?- néztem rá dühösen.
- Ürességet. Néha pedig vágyat…utánam. Te engem csókoltál, Dravin pedig Calistát. Ezért nem szóltam miatta soha- Amikor ezeket mondta újra lesütöttem a szemem.
- Egyébként…azt mondtad, csak hitte, hogy megigézhet…vagyis nem tudott?
- Sok mindent nem tudsz még a vámpírokról- kacagott, majd elnyomta a cigijét a hamutartóban- Emlékszel, amikor azt mondtam, az elején…mármint a vámpírság elején napfény érzékenységet érzel?- bólintottam- Miután teljesen átváltozol a nap megéget…vagyis, ha túl sokáig vagy kint egyszerűen porrá égsz, kivéve, ha verbénát iszol. Tudod, azt mondják az a növény napfényt tartalmaz, ezért éget minket. Viszont, amikor kimegyünk a napra, akkor magába szívja a fényt, így nem égünk meg.
- Hát…ezt tényleg nem tudtam.
- És én is iszok verbénát. Láttál már napfényben, ugye?- hunyorított rám.
- Persze. Szóval, akkor nem volt a fejedben?- kérdeztem, mire Ian erősen megrázta a fejét és 250 wattos mosollyal kápráztatott el- Aha. Szóval, akkor saját akaratodból csókoltad meg és mentél el?- néztem csúnyán.
- Nem!- kiáltotta idegesen, amin mosolyognom kellett-  Muszáj volt! Meg akartam tudni, hogy mire készül…
- Beavathattál volna. Ennyire nem bízol bennem?- kérdeztem keserűen, mire elém lépett.
- Akkor nem bíztam benned. Tudtam, hogy Calista figyel téged és minden gondolatod megváltoztatja, úgyhogy inkább magam csináltam mindent.
- Tudod, hogy mindez Eliott életébe került? Ott hagytál egyedül, miközben azzal gyanúsítottak, gyanúsítanak, hogy én öltem meg…erre te azt mondtad, hogy a torok feltépés az én módszerem…álljunk csak meg…Eliottot nem karóval ölték meg?
- Okos Lea- vigyorgott- Ez is a terv része.
- Nem igazán értem. Egyébként meg mennem kell, Cole vár- motyogtam hadarva.
- Ki az a Cole?
- Én vagyok Cole- lépett be. Láttam, ahogy Ian végigméri a nála jó pár fejjel magasabb és jó pár évvel idősebb férfit.
- Tudod…ööö…ő mentett meg. Cole, menjünk.
- Oké- mondta engedelmesen, majd kézen fogott és vissza mentünk a terembe. Amikor visszanéztem Ianre csak őt láttam és a magányosságát. A szívem meghasadt- Beszéltem a királynővel. Azt mondta éjfélkor lesz a vacsora, utána bemutatnak téged, mint a leszármazottja, majd kapsz egy meglepetést tőle. Jó lesz?- vigyorgott rám.
- Persze, Cole. Nagyon köszönöm.
- Ja és azt mondta, ő nem az, akinek hiszed, az ősöd és az ő neve, csak véletlenül egyezik meg. Kicsit megsértődött, hogy hétszáz évesnek gondoltad – kuncogott- Persze ettől függetlenül tényleg a rokonod, de 1860 éves.
- Nem semmi- néztem rá kidülledt szemekkel.
- Egyébként jól vagy?- kérdezte, majd átnyújtott egy pezsgővel teli poharat.
- Köszi. Megvagyok- próbáltam mosolyogni, mire olyan csúnyán nézett rám, hogy elnevettem magam.
- Jól áll neked a nevetés- mondta és adott egy puszit arcomra- Most csatlakoznom kell az Őrökhöz, de majd engem is be kell mutatnod, mint az…élettársad, vagy hasonló .
- Szuper- húztam el a számat.
- Kapsz tőlem egy meglepetést, jó?
- Okés.
  Cole elment. Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Bízzak –e Ian-ben vagy sem? Ez a kérdés járt az eszemben. Úgy döntöttem, hogy fogalmam sincs.
  Éjfélig sok-sok pezsgőt ittam. Talán kicsit még a fejembe is szállt, de nem eléggé ahhoz, hogy normálisnak érezzem magam egy vámpíroktól nyüzsgő házban. Néha-néha megláttam Ian-t, de miközben én ittam ő vedelt. Csak reménykedni mertem, hogy nem szúrja el, amit tervezett.
  Pontban éjfélkor csend ereszkedett a vámpírokra, mindenki a trón felé fordult. Miközben vártuk a királynőt megérkezett a „rendelésünk”. Személy szerint egy nulla negatív férfi.
  Amikor a királynő belépett a terembe mindenki kieresztette a szemfogát és meghajolt. Felnéztem a meghajlásból és elakadt a lélegzetem. A királynő egyszerűen gyönyörű volt: vörös haj, kék szemek, tökéletes alak. A vörös haját elnézve már értettem, miért Scarlet a neve. Ránéztem és fellobbant bennem az irigység, amiért én nem örököltem tőle semmit.
  A királynő balján egy harcos állt, vékonyka, látszólag fiatal vámpír talpig fegyverrel felszerelkezve. A jobbján pedig egy sötét barna hajú, csokoládé szemű férfi állt…a negyvenes éveit taposhatta.
  Apa. A szemem könnybe lábadt, amikor megláttam. Két évig azt hittem halott, és miután megtudtam, hogy nem az, akkor sem láttam…igazából. Csak akkor ébredtem rá, mennyire is hiányzott.
- Üdvözöllek benneteket-e szerény vacsorán,- kezdte meg Scarlet a beszédét mély, tiszteletet követelő hangon- melyet leszármazottam, Lea Kyla tiszteletére tartunk.
  Minden szempár felém rebbent, majd egyszerre azt suttogták, hogy a gyilkos?.
- Nem, hölgyeim és uraim, önök tévednek. Lea Kyla nem gyilkos, csupán a bűnbakja Eliott király- nyugodjék békében- halálának. Nemde Aliana?- most mindenki Alianara nézett, mire ő zavarba jött.
- De, természetesen. Nagyon sajnálom, Lea.
  Mi a szösz?- gondoltam.
- Látják?- kérdezte a királynő- Nem hazudok.
  Miközben beszélt learaszolt a trónja előtti lépcsőn és megállt előttem. Sokkal alacsonyabb volt nálam- Lea Kyla megtisztelnél, hogy velem együtt fogyasztod el a vacsorát?- mosolygott rám. ( Kicsit fura volt számomra a Lea Kyla…de elviselhető.)
- Megtisztel felség- mosolyogtam vissza.
- Neked, csak Scarlet.
  Visszamentünk a trónjához és együtt ittunk egy A negatív férfiből. Nem igazán tudtam, hogy ez mit jelent, de éreztem, hogy rengeteget.
  Amikor befejeztük Scarlet előállt az ötlettel, hogy mutassam be a szerelmemet. Sikerült összenéznem Iannel, de azért kihívtam Cole Kapitányt.
- Köszöntöm a családunkban, Kapitány- mosolygott a királynő a „szerelmemre”.
- Köszönöm királyi felség- mondta, majd meghajolt.
- Akkor talán lássuk mekkora a szerelem- ajánlotta Scarlet.
  Cole rám nézett és éreztem, hogy ezek után nagyon össze fogok vele veszni. Kezébe vette az arcom és megcsókolt. Soha nem csókolóztam így. Nem tudom elmagyarázni a különbséget Cole és Ian csókja között, mert nem arról szólt az egész, hogy Cole jobban csókolt, csak megvolt benne az ezer év tapasztalat. Az ajkai…a nyelve máshogy mozogtak, mint egy mai emberé. Azt hittem ott helyben le fog teperni, vagy esetleg az egyik gyenge pillanatomban ( mert van olyan) én őt! Szerencsére ez nem történt meg. Amikor szétváltunk a csókból mindenki éljenzett.
  Rámosolyogtam Cole-ra és rájöttem, hogy fantasztikusan csókol, de nem volt meg köztünk a szerelem, csak a kémia. ( De az nagyon.)
  Scarlet intett, hogy menjünk a többiek közé.
- Mivel minden évben találkozunk új vámpírokkal mindig elmondjuk a vámpírok teremtésének mondáját, hogy a fiatalok se legyenek tudatlanok- nézett rám Scarlet-  Minden az ókori Görögországban kezdődött.  Prométheusz, az igazságot kedvelő és az előretörésért küzdő titán szerette az embereket. Ő volt az, aki megtanította őket mindarra, ami szebbé és boldogabbá tette az életüket. Ez a titán nem volt más, mint aki ellopta az emberek számára a tüzet. Zeusz azzal büntette, hogy kikötöztette egy sziklához és egy sas minden nap a májából lakmározott.
  Az emberiség büntetése pedig egy nő volt, vagyis az első nő: Pandora. A fő isten parancsára készült. Héphaisztosz isten készítette agyagból, Zeusz lehelt belé lelket, Aphroditétől a szépségét kapta, Apollóntól zenei tehetséget és a gyógyítás képességét, legvégül pedig Hermésztől kapott egy szelencét. A lány csodaszép volt, ez az isteneknek is feltűnt, emiatt nagyon kedvelték. Egymással vetélkedve adták a lánynak számukra már haszontalan dolgokat, amiktől meg szerettek volna szabadulni: bűnök, betegségek, különböző bajok.
  Az előrelátó Prométheusz, mielőtt a sziklához kötözték volna figyelmeztette testvérét, Epimétheuszt, hogy ne fogadjon el az istenektől ajándékot. Azonban a fiú beleszeretett Pandorába. Hamarosan össze is házasodtak. Így a szelence Epimétheusz házába került, Zeusz isten azonban megtiltotta, hogy valaha is felnyissák azt.Ebben az időben az emberek paradicsomi életet éltek. Semmiféle baj nem gyötörte őket.
  Pandorát azonban menthetetlenül kínozta a kíváncsisága és mit sem törődve a tilalommal, felnyitotta a dobozkát. Abban a pillanatban kiröppent minden, ami bajt és szenvedést hozott az emberiségre. Mindazt, amit az istenektől kapott a halandók nyakába zúdította: betegség, bánat, szegénység, bűn, ínség, szenvedés, keserűség, öregség, gond, irigység, gonoszság. Legutoljára egy lény jött ki a ládából. Embernek tűnt, csak sokkal fehérebb volt annál, hosszú fogai voltak, az arcán fekete erek, az írisze körül vérvörös kör. Férfi volt, a neve Liam. Ő volt az első vámpír, ő az ősatyánk. Liam nem volt más, mint maga a megtestesült halál. Mikor Pandora meglátta a gyönyörű férfit megijedt, ijedtében lecsapta a szelence tetejét, amiből már minden kirepült, kivéve a Remény. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra újra ki nem nyitotta a dobozt, hogy a remény is kiszabaduljon. Persze ez sokára következett be- fejezte be Scarlet a történetet. Tátott szájjal hallgattam. Ez teljesen más volt, mint a vízi vámpíroké. Az kitalációnak tűnt e mellett. Ez…ez valami sokkal érdekesebb…sokkal másabb volt.
- Nos?- kérdezte a királynő- Hogy tetszett, Lea?
- Fantasztikus volt, Scarlet- mosolyogtam rá.
- Köszönöm. Cole! Elvinnéd a könyvtárba?- nézett hirtelen a mellettem álló ( rajtam nevető) férfihoz.-
Elmondanád, hova megyünk?- ripakodtam rá.
- Majd meglátod- kacsintott. Kifejezetten utáltam, amikor ezt csinálta. Amikor azonban elértünk egy barlanghoz, rájöttem. Abba a könyvtárba vitt, ahol apa Calistával beszélgetett.
- Apa- mondtam és megöleltem. Furcsa volt a saját szememmel látni a barlangot. Így sokkal otthonosabbnak tűnt. Tele volt rengeteg több száz éves könyvvel.
- Lea! Mennyit változtál! Kész nő agy!- hüledezett. Úgy tűnik mégis változtam, viszont ő nem, egyáltalán nem.
- Ez vicces…én mindig azt hittem, hogy semmit sem változtam- nevettem.
- Pedig nagyon sokat. Tudod nőttél pár centit, a hajad is hosszabb, több rajtad a smink, az arcod nőiesebb, de ez a ruha!
- Mi van vele?.
- Nem túl kivágott…és …
- Apa!- nevettem- Ne piszkáld az öltözködési stílusom! Egyébként is te mondtad, hogy kész nő vagyok.
- Én is emlékszem- emelte égnek a szemeit. Utána Cole-ra pillantott, aki ezután kiment a teremből. ( Megjegyzem nagyon csúnyán nézett rá.)- Kicsim, biztos, hogy neked ez a férfi kell?
- Nem.
- Nem?
- Nem.
- Lea! Harminc éves!
- Apa! Ezer éves- vigyorogtam rá- De nekem akkor sem kell!
- Ez biztos?
- Halálosan- mosolyogtam.
- Akkor miért vagy vele?- kérdezte és régi szokásához híven elkezdte a halántékát nyomogatni. Ezt azért csinálta régen szinte mindig, mert magas volt a vérnyomása és fájt tőle a tarkója. Azt hiszem, ha akkor ember lett volna, ugyan úgy felment volna a vérnyomása…
- Ő…tudod vigyáz rám. Megbízom benne.
- Akkor jó.
- Apa, nem akarsz mesélni nekem arról, hogy mi történt veled? És miért történt mindez velem?- sandítottam rá oldalról, miközben leültünk egy kanapéra.
- Tudod…viccesen fog hangzani, de volt egy rövid kapcsolatom fiatalon egy boszorkánnyal…
- Ez nem vicces!- tiltakoztam.
- Úgy értem a vége…a vége vicces- dadogta- Szóval! Én nem tudtam, hogy ő egy boszorkány, azt sem tudtam, hogy léteznek boszorkák. Mindketten nagyon szerelmesek voltunk, Lisa terhes lett- ennél a résznél leesett az állam. Apa meg mindenhova nézett, csak rám nem- de Lisa elvetélt. Mi meg összevesztünk. Szakítottunk, azt mondta, hogy meg fog átkozni és az utódomat is. Azt hittem megőrült, hogy beleőrült abba, hogy a baba…tudod…
- Értem- sietve megöleltem, mert láttam rajta, hogy még mindig fáj neki- És azután mi történt?
- Elvittem egy orvoshoz, aki azt javasolta vigyem elme-gyógy intézetbe…
- Ugye nem…- néztem rá ijedten.
- De, sajnos igen. Azt hittem ezzel le is zártam életem azon korszakát, de nem sikerült. Lisa megszökött, majd öngyilkos lett. Hát ennyi.
- Anya tud erről?- kérdeztem a könyveket fixírozva.
- Csak nagyapád, én tudtunk róla. De már te is. Ugye tudod, hogy szeretlek kicsim?- nézett rám könnyes szemmel.
- Persze, hogy tudom. Szeretlek apa-sírtam a vállába.
- Nem tudod meddig maradtok?
- Ööö…én úgy tudom, hogy maradunk még egy kicsit.
- Lea! Deanna hogy van?- mosolygott.
- Anya Angliában van…
- Tessék? De hát én meg kértem, hogy vigyázzon rád!
- Hát én nagyapával lakom. Anya meg pénzt küld havonta- próbáltam kimenteni anyut.
- Aha…
- Lea?- nézett be Cole- Maradhatsz még, de én elmegyek a szobánkba…
- Ti egy szobában…
- Apa!- nevettem- Mondtam, hogy nem ő az, aki kell nekem.
- Jó.
- Szerintem is- somolyogtam.
   Életem legfájdalmasabb búcsúzása volt, nem szomorú. Még véletlenül sem, főleg, hogy még találkozhatok apával, amíg még itt vagyunk.  Boldog voltam, mert két év után újra találkoztam vele. Igaz, vámpír, de az apám és én szeretem. Jobban, mint valaha.
- Na? Milyen volt?- vigyorgott Cole.
- Fantasztikus- mondtam neki és megöleltem- Annyira hálás vagyok. Tudod…nem is ismerlek és bízom benned.
- Én is bízom benned, Lea- nyomott egy puszit a homlokomra.
  Visszaértünk a szobánkba. Kellemes csend ereszkedett közénk. Cole elment zuhanyozni, miközben én a teraszról bámultam a hatalmas medencét. Mire feleszméltem mögöttem volt és velem együtt nézte a pálmafákkal övezett kékséget.
- Nem akarsz bocsánatot kérdezni?- néztem rá.
- Azért mert megcsókoltalak, vagy azért, mert most nem tettem?- vigyorgott vissza.
- Nem vagy vicces- mondtam kedvetlenül.
- Az apáddal van valami…- kérdezte a teraszon állva, de a mondat végére én már a szobában voltam és az ágyat rendezgettem.
- Csak nem menekülsz előlem?- kérdezte nevetve.
- Jaj Cole! Ne csináld már! Fáradt vagyok! Ha nem akarsz beszélni róla, oké. Én sem nagyon. De ne hidd azt, hogy valami is volt, van, lesz köztünk…
  A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Cole ráfektetett az ágyra és bevetve mind az ezer évét ellenem, az ágyon tartott. A vicces az volt mindössze, hogy még megmoccanni sem tudtam.
- Kérlek Cole! Ne csináld ezt…
- Adj egy jó okot.
- Nem érzek irántad semmit…
  Végig sem hallgatott, csak egyszerűen megcsókolt. És a csók már nem csupán egy egyszerű csókocska volt, hanem valami fura történt.
- Ez mi volt?- kapkodtam a levegőt.
- Tudtam, hogy tetszeni fog- nevetett és újra megcsókolt. Az ajkai lázasan kapkodtak az enyémek után.
- Cole! Csak mondd el, hogy mi volt ez és szállj le rólam!
- Miért?
- Mert én nem akarom ezt…
  Újra megcsókolt. Mondhatnám, hogy nem élveztem a csókot, de hazudnék. Fantasztikusan csókolt, de egyszerűen semmit nem éreztem iránta, így Ian-é ettől rengetegszer fantasztikusabb volt.
  Aztán az ajtó kinyílt, Cole, csak csókolt tovább, miközben azon járt az agyam, hogy hogyan szedjem ki magam alóla. Felnéztem és Ian állt közvetlenül az ágy mellett. Ha lehetséges lett volna, tátott szájjal bámultam volna rá, de amivel abban a helyzetben eaz lehetetlen volt, csak kidülledt szemekkel bámultam rá.
- Oké- kezdte. Cole felnézett rá, végre leszállt rólam, és kiment a fürdőbe. Azt hittem megütöm. Semmit nem szólt, csak olyan tök természetes módon leszállt rólam és besétált a fürdőszobánkba.
- Oké?- kérdeztem. A hangom emelkedett pár hangot. Pár másodpercig néztük egymást, aztán Ian megszólalt.
- Tudod, nem tudom mit erőlködök itt. Adom a jó srácot, miközben nem vagyok az!- kiabálta.
- Mi van?
- Én embereket ölök, Lea! Nem vagyok az a fajta jó srác, aki egy csettintésedre megváltozik…
- Sosem kértelek arra, hogy megváltozz- hadartam.
- Ez igaz, de ahogy viselkedtél…egyszerűen…azt akartad, hogy megváltozzak! Én vámpír vagyok! És ez soha nem változik!- mondta az arcomba üvöltve.
- Jó!
- Jó?
- Ó igen! Én miattad változtam meg! Miattad vagyok olyan…
- Figyeljetek ezt nem biztos, hogy itt kéne megbeszélni…- hajolt ki Cole a szobából.
- Te csak fogd be! Hagyj békén, oké?
- Húzz el! Kopj le! Kopj már le!- nézett rá Ian, úgy mintha meg akarná ölni. Nem hinném, hogy sokat tévedtem. Kék szemeiben ezüstösen lobogott a harag tüze.
- Elegem van!- vicsorogtam.
- Neked van eleged? Akkor én mit szóljak?- kérdezte, majd megfordult és beleütött a falba, ami betörött. Azon csodálkoztam, hogy még senki nem jött ki a szobákból.
- Itt a motorod?- néztem rá.
- Itt.
- Haza megyünk?
  Ezüst szemeit rám szegezte. Sírni akartam. Sírni, amiért azt tettem vele, amit. Soha nem akartam bántani, mert szeretem. Elgondolkodtam azon, vajon emlékszem e olyan napra, órára, akár percre, amikor felhőtlenül boldog voltam, amikor nem féltem, nem volt ott a szomorúság a háttérben alattomosan? Csupán azok a pillanatok jutottak eszembe, amikor Iannel voltam. Olyankor nem számított senki és semmi, csak mi ketten. Nem értettem magam, miért nem vigyáztam a boldogságomra, boldogságunkra jobban? Milyen meggondolatlanul bántam vele, mert azt hittem örökké fog tartani, de nem így lett. Viszont, amikor jobban belegondoltam, rájöttem, mindez csupán a múlt, amit nem lehet megváltoztatni,  de nem is kell, mert ebben van minden, amit átéltünk, ami boldoggá tett, vagy éppen szomorúvá. A múlt minden, amiből tanulni tudsz. Eldöntöttem, hogy én is ezt fogom tenni, mert Ian nélkül az élet nem élet. Ha nem lenne velem, csak úgy érezném magam, mint aki egy egész életen át készül a halálra. De ezt nem akartam hagyni! Hogy is hagyhatnám, amikor van köztünk egyfajta kötelék? ( Nem a vér kötelékre gondolok.) Egy olyan dolog, ami miatt, ha rá nézek úgy érzem, hogy haza értem.
  Két kezembe fogtam az arcát, végig simítottam az arccsontján, mire behunyta a szemét. Felnyúlt a kezeimhez, a nyakába tette őket, majd megcsókolt. Mámorosan édes csók volt, olyan, amitől az ember elsírja magát. Én is ezt tettem, de boldogság könnyek voltak azok, amelyek lekúsztak az arcomon, végig a nyakamon. Ian követte őket, majd egyenként lepuszilta. Ránéztem, majd újra behunytam a szemem és szárnyaltam a boldogságtól, ami az a fajta volt, amilyenről az előbb meséltem: végtelen.
- Szeretlek- suttogta.
- Hazudj még!- kértem.
- Ez nem hazugság- mosolygott.
- Én is szeretlek.
  Megfogta a kezem és elkezdett rángatni.
- A motorban van váltóruha. Átöltözöl és megyünk innen. Jó messzire.
  Bement az egyik szobába a dzsekijéért, majd mentünk tovább, egészen a motorjáig. Felvettem egy farmert és egy pólót. Ian nekem is hozott egy dzsekit. Csodálkozva néztem körül, hogy már tavasz van. Igaz hűvös volt még, de a télnek már se híre nem volt, se hamva.
- Ülj fel!- kérte.
- Hova megyünk?- néztem rá- Várj!- kezdtem. A mutató ujjam a szájára raktam- Még nem mondtam, hogy hiányoztál- somolyogtam. Megpuszilta az ujjam, majd elvette a szájáról és azt mondta: -Titok.