-         Drave, dobj meg egy nulla negatívval, légyszi- mondtam és beszáguldottam a konyhába. Ráhuppantam az egyik bárszékre. Dravin odament a hűtőhöz és kivett belőle egy csomag vért, nekem adta- Szívó szálat is- nyöszörögtem.
-         Lea- fakadt ki- már egy csomó ideje itt laksz és még mindig engem ugráltatsz!
-         Jól van, na!- nyomtam egy puszit az arcára. Visszaültem a székemre és kinéztem az ablakon, amit jégvirág takart, de én simán, fél vámpírként kiláttam rajta. Tegnap leesett az első hó. A táj hideg és fehér.
  Próbáltam rávenni Dravin-t, hogy jöjjön le velem korcsolyázni a tóhoz, de nem akart, úgyhogy ezen a gyönyörű téli napon itt bent ülök a házban és vért szürcsölgetek. Ian nem beszél velem, vagy ha igen, akkor is, olyan bunkó és hűvös, hogy elmegy az élettől is a kedvem. Már nem annak a kedves, szerelmes, szexi srácnak látom, ami akkor volt, amikor még együtt voltunk. Most egy vadász, egy gyilkos- aki nem mellesleg szuper szexi. De így még jobban beleszerettem, nem tehetek róla. Persze nem azért, mert gyilkos, hanem, mert vadász és, ha jobban belegondolok én is az vagyok.
   Egy kicsit bánt az a dolog, hogy Ian most nem tasakos vért iszik, hanem újra elkezdett vadászni. Nem öl meg senkit, csak elfeledteti velük, amit tesz velük. És ez mind az én hibám. Miattam csinálja, hogy kikapcsolja az érzelmeit. Noel mindennap megríkat, mert elmondja, hogy erről én és csakis én tehetek. A legrosszabb az egészben mégis az, hogy Noel- nek igaza van. Ha ez mind még nem lenne elég egy lakásban élek a volt pasimmal és…Dravin-nel.
-         Te, Lea!- kezdte- Egyébként, miért küldött el a nagyapád otthonról?
-         Azért, mert adott egy gyógyszert, ami legyengíti a vámpírokat meg minden és megégetett, mármint a gyógyszer.
-         Verbéna?- hüledezett Dravin.
-         Az. És megégetett, de eddig, még soha nem volt hatással rám. Pedig minden nap beszedtem. De, miért pont most?
-         Azért, mert most már vámpír vagy- magyarázta Drave.
-         De végülis eddig is az voltam- ellenkeztem.
-         Addig nem lehetsz vámpír, amíg nem tudod, hogy léteznek vámpírok- mondta.
-         Ez…igaz- egyeztem bele. Leszálltam a székről és Dravin mellé sétáltam- Majd én csinálok ebédet- láttam rajta  megkönnyebbülést, hogy ma sem neki, vagy Noel-nek kell főznie, aki mellesleg szörnyű szakács- De, csak akkor, ha lemegyünk a tóhoz korcsolyázni- zsaroltam mosolyogva.
-         Inkább főzök én- mondta.
-         Mi?- mondtam sértődötten- Miért nem akarsz korcsolyázni? Azt ne mondd, hogy nem tudsz korizni!
   A kérdésemet, mintha meg sem hallotta volna, arrébbtolt és belekezdett az ebéd készítésbe. Fantasztikus! Sértődötten felrohantam a szobámba, aztán vissza a konyhába. Visszacsüccsentem a bárszékre.
- Sajnálom, csak unatkozom- kezdtem. Persze elég fura érzés volt Dravin hátához beszélni- Elmondanád, miért nem akarsz korcsolyázni?
- Inkább hagyjuk- mosolyogva visszafordult felém. Elém lépett természetfeletti gyorsasággal és megcsókolt. Visszacsókoltam és magamhoz húztam az ingénél fogva. Határozottan nem Ian volt, de szükségem volt valakire. Akkor most éppen kihasználok egy nagyon helyes vámpír srácot?
 Noel kinyitotta a bejárati ajtót, azonnal szétváltunk, mielőtt megláthatott volna.
-         Sziasztok!- köszönt, majd kivett egy almát a gyümölcsös kosárból- Lea, beszélhetnénk?
   Összerezzentem. Már megint, mit akarhat? Vajon megint szörnyűségeket fog a fejemhez vágni?
-         Hagyd már békén!- vicsorogta neki Dravin.
-         Miért hagynám?- nevetett Noel.
-         Már így is eléggé zaklatott.
-         Aha, de úgy láttam te segítesz neki levezetni a feszültségét- nevetett tovább. Zöld szemei, csakúgy lángoltak és akkor történt meg.
   Elájultam. Legalábbis azt hiszem, hogy elájultam. Zöld szemek villództak előttem. Egy szőke hajtincs tűnt fel előttem. Aztán eltűntek.
   Egy erdőben voltam, közel a házunkhoz. Nagyapát figyeltem. Meg akartam ölni, de úgy gondoltam nagyobb fájdalom az, hogy Lea elvesztette Ian-t. Az én kedvenc Ian-emet. Vagyis, akkor ez nem én vagyok. Kinek a fejében vagyok? Vagy ez, csak egy álom? Hirtelen megfordultam és azt suttogtam: Tudom, hogy van valaki ott.
   Aztán rájöttem, vagyis a nő rájött, hogy nem tudja, hol az az ott. Hatszáz éve nem éreztem magam, ilyen esetlennek- gondolta- nem hallottam senkit, valaki mégis figyel. Érzem.
   Felébredtem.
-         Lea- üvöltötte Ian.
-         Ian- mosolyogtam.
-         Itt vagyok- mondta és megölelt. Körülnéztem: még mindig a konyhában voltam. Láttam Noel-t, Dravin-t és…Mia-t.
-         Mia? Hogy kerülsz ide?- nem akartam kibontakozni Ian öleléséből, mert már rég nem éreztem, de muszáj volt. Feltápászkodtam, Ian is, aki úgy állt mellettem, mint egy házőrző kutya. Visszatért közénk a régi elektromosság, amin, csak mosolyogni tudtam.
-         Hát semmi különös, csak tudod járunk Noel-lel.
-         Mi?- elő benyomás: úr isten! Második: atya úr isten! Mia nem lehet, olyan hülye, hogy egy ilyennel járjon. Vagy mégis?
-         Ja és elmondta a félvámpíros, meg a vámpíros cuccokat. Tudom, nem szabad elmondanom senkinek.
-         Megigézted- mondtam színlelt higgadtsággal.
-         Igen. És?- kérdezte Noel ugyanolyan nyugodtan. A különbség kettőnk között csupán annyi volt, hogy ő tényleg nyugodt volt.
-         És?- hitetlenkedtem- Egyáltalán szeret téged, vagy arra is, csak az igézéssel tudtad rávenni?
-         Azt…azt hiszem szeret- morfondírozott Noel- Magától jött el velem randizni.
-         Ó! Szóval szerinted, ha elmegy veled randizni, akkor már beléd is zúgott?- kiabáltam. Kezdtem elveszíteni a türelmem.
-         Hogy te, milyen tapasztalt vagy ezen a téren- nevetett kajánul- Te is ezt játszottad Ian-nel, igaz?
-         Ian-t hagyd ki ebből!- mondtam csendesen, mert elszégyelltem magam. Pedig nem is volt igaza.
-         Miért?- tárta ki a kezeit.
-         Ezt hagyjuk- mondtam még egyszer – Ha nem akarod, hogy letöröljem azt a hülye vigyort a képedről, seggfej!
-         Itt vagyok!- nevetett- Idősebb vagyok nálad, úgysem tudnál legyőzni.
   A konyha másik végéről egy szempillantás alatt elé léptem. Ian és Dravin támadó pózban voltak, csak azt nem tudtam engem akarnak megtámadni, vagy Noel-t.
-         Ne akard kipróbálni- fenyegettem meg. Elindultam ki a konyhából, fel a szobámba. Alig tettem pár lépést Noel előttem volt. Elegem volt. Tényleg le akartam törölni azt a hülye mosolyt az arcáról. Sosem voltam bajkeverő emberként, de nem mondhatom el ugyanezt a vámpír életemről.
   Noel keze elindult az arcom felé. Persze még időben megállítottam, csak neki lett volna rosszabb, ha visszaütök. Elkaptam a karját, majdnem kifordítottam, aztán a hűtőhöz löktem, visszafordítottam és a nyakánál fogva felemeltem. Noel ijedten kapálózott. Ha eltöröm a nyakát, vajon meghal?
   Nem, nem nem. Nem ölök senkit és semmit.
-         Hagyj már békén- vicsorogtam- Nem tudom mi bajod van velem! Ha az, amit Ian- nel tettem, azon nem tudok változtatni! Én is szégyellem magam, nem kellesz még te is, hogy rosszabbul érezzem magam- elengedtem. Lecsúszott a padlóra. Mia aggódóan fölé hajolt.
-         Miért csináltad ezt vele?- kérdezte a szemembe nézve. Kihasználtam az alkalmat:
-          Emlékezz!- mondtam. Az arca egy pillanatra elrévedt valahova, aztán visszatért a konyhába. Mérges volt, láttam rajta, aztán ránézett Noel-re és megenyhült. Pedig esküszöm nem igézte meg. Azt észrevettem volna.
-         Kösz Lea, hogy megvédtél, de tényleg szeretem- a szemeim kidülledtek a rémülettől. Megint egymásra néztek és majd elhánytam magam a nyálasságuktól. Kirázott a hideg. Fúj.
   Egy jó dolog van ebben az egészben: nem kell Mia előtt titkolóznom. Tudja mi vagyok, és ..minden mást is.
-         És te?- nézem Ian-re.
-         Csak éreztem, hogy valami baj van veled és jöttem, hogy…
-         Érezted?- ezt meg hogy a fenébe érti. Vámpír vagyok, mégsem értek a vámpíros dolgokhoz. Na, szép!
-         Ööö…tudod, ha iszunk egymás véréből, akkor egy vérkötelék féleség alakul ki köztünk- próbálta magyarázni.
-         Én is…érezhetlek?- mármint a köteléken, vagyis egyébként is. Nincs kedved megcsókolni, vagy ilyesmi- gondoltam. Lea! Azok az idők elmúltak- figyelmeztettem magam.
-         Nem tudom, mert az emberek nem érzik a köteléket, de te…
-         …nem vagyok ember- fejeztem be a mondatot.
-         Vagy legalábbis félig vagy, csak az.
-         És a gondolataimat is hallod?- nyeltem egyet. Mondd, hogy nem, mondd, hogy nem.
-         Nem, dehogy- nevetett. Most ugyanaz az Ian volt, akibe teljesen beleszerettem. Bár a bunkó és talán kicsit perverz Ian sem rossz.
-         Ez jó…
   Újra elájultam. Egy barlangban voltam. Arról fogalmam sincs merre lehetett a hely. Egyre csak haladtam beljebb. A barlang falai nedvesek voltak, ahol hozzáértem. Már pár perce sétálhattam a barlangban, amikor az kiszélesedett és furcsa látvány tárult elém. A barlang teljesen be volt rendezve bútorokkal, meg minden. Amit láttam, az egy könyvtár volt, annyi könyvvel, amennyit életemben nem láttam. Elnéztem balra. Egy szőke hajtincs lebbent elém, kisöpörtem az arcomból.  
   Ez nem lehetek én- háborodtam fel. Én nem vagyok szőke! Vagy belül igen? Nem, az nem lehet. Bár, mondjuk nem minden szőke nő buta. De akkor sem vagyok szőke! Akkor ki a fene az, aki szőke és egy barlangban mászkál? Nem tudom.
   A nő- aki valószínűleg vámpír- egy ajtó felé indult. Amikor hozzáért az ajtógombhoz , az ajtó kitárult, a nő hátraugrott. Akkor valószínűleg nem ő nyitotta ki, hanem valaki más, csak annyira egyszerre volt…
   Egy jó képű férfi lépett ki rajta, negyvenes évei közepén járt, sötétbarna, hullámos haja volt, sötétbarna szemei.
   Apa.
-         Mit csinálsz te itt?- rivallt a nőre- Már megint kutakodni jöttél a könyvtárba?
-         Dehogy Andrew- vette fel a jó modort a nő, mintha valami feljebbvalójával beszélt volna- Csak a királyomat akartam meglátogatni- király? Az apám egy király, vagy mi?- Jaj, bocsánat! Nem te vagy a király, hogy úgy mondjam- a nő fenyegetően körbe körbe járt az apám körül- te vagy a kis herceg- démoni kacajjal felnevetett- A te ük-ük-ük-ük satöbbi nagyanyád a királynője Észak- Carolinának.  
Ekkor lett vége a „látomásnak”. Ian hívott a köteléken keresztül. Éreztem.
-         Jézusom- mondtam a fejemet fogva. Egy kicsit zúgott a fülem és fájt a fejem. Már két éve nem éreztem ilyet.
-         Ez ma már a második ilyen eset- tanácskozott felettem Mia, Ian, Noel és Dravin.
-         De nekem Noel azt mondta, a vámpírok nem lehetnek betegek- mondta Mia.
-         Ez igaz, de ő fél vámpír, ezt nem szabad elfelejtenünk- Dravin.
-         Nem tudom mi baja lehet- Ian.
-         Hé!- mondtam mosolyogva- Jól vagyok, oké?
-         Nem oké!- szidott le Ian- Elmondanád mi van veled a mai napon?
-         Te nem vagy az apám! Nem tartozom neked semmiféle magyarázattal- vágtam vissza, mire Ian pofákat vágott. ( Még úgy is túl szexi volt, mint egy Adonisz, bár Adonisz nem szexi…)- Apa!- jutott eszembe- Drave! Mi az, hogy Észak- Carolina királya? Ez mit jelent?
-         Ööö…hát minden egyes államnak van egy királya, vagy egy királynője, de ezt honnan tudod?
-         Az mindegy. Ki Észak- Carolina királynője?- kérdeztem izgatottan.
-         Scarlett Woods- válaszolt Ian.
-         Scarlett Woods. Scarlett Woods- gondolkodtam hangosan. A név egy kicsit ismerős volt, de nem túlságosan- El kell mennünk nagyapához!- néztem Ian-re.
-         Nekünk semmit sem kell csinálnunk- tért vissza a jó öreg bunkó stílusa.
-         De igen! Nagyon is kell, mivel, csak te vagy behívva a lakásba. És abban nem vagyok biztos, hogy én egyáltalán…bár lehet, hogy a nevemen van a ház, de ez nem biztos. Na! Menjünk már!- néztem körül. Egyikük sem mozdult.
-         Mi kell a házból, Lea?- nézett rám Mia értetlenül.
-         A családfa- motyogtam.
-         A családfa?- néztek rám mind a négyen.
-         Igen! Képzeljétek! Kell a családfám és kész! Mia! Te bemész nagyapához, persze nem tudsz semmit a vámpírokról- figyelmeztettem- Eltereled a figyelmét. Én, vagy Ian belopódzunk és elhozzuk. Ennyi- csaptam össze boldogan a tenyerem.
-         Ennyi- nyafogott Noel.
-         Jó, menjünk- egyezett bele Ian.
   Csapatunk kirohant az ajtón ( Mia Noel karjaiban ücsörgött) és elrohant nagyapához. Mia bement. Ez könnyű volt. Megpróbáltam bemászni az ablakomon( ami ugyanúgy nyitva volt, mint, amikor eljöttem) és hál’istennek sikerült. A szobámban voltam, semmi nem változott.
Bent vagy? Kérdezte Ian a köteléken keresztül. Ugye nem kell hangosan kimondanom, hogy igen? Halk nevetést hallottam, persze a fejemben.  Nem! Persze, hogy nem.  Akkor jó. Ugye nem hallod a gondolataimat?- kérdeztem.  Csak azt hallom, amit akarsz, hogy halljak.
   Befejeztem a társalgást. Inkább átmentem nagyapa szobájába és elkezdtem kutatni. Végig hallottam Mia mit hadovál össze-vissza nagyapának arról, hogy megbocsáthatna nekem, meg ilyenek. Úgy tűnt, Mia azért vállalta ezt az egészet, hogy kibékítsen minket nagyapával. Gondolhattam volna.
   Már majdnem minden fiókot átkutattam, amikor meghallottam, hogy nagyapa vágtat fel a lépcsőn. Tudom, hogy hülye ötlet volt, de elbújtam a szekrényben. Nagyapa belépett. Körülnézett és azt látta, hogy semmi sem változott…látszólag, de ő érzett valamit. Elindult a szekrény felé. A szemfogaim előugrottak, de azért a ruhák mögé bújtam, a lábaimat is sikerült megemelnem- fogalmam sincs hogyan- és így nem vett észre. Aztán visszajött- hallottam, ahogy Ian kint felmordul, szinte láttam magam előtt kék szemeit izzani. Beleborzongtam a látványba, még akkor is, ha csak a képzeletem szüleménye volt.
   Nagyapa elkezdte széthúzni a ruhákat, hol itt, hol ott. A vámpír gyorsasággal nem számolt. Elegem lett, úgyhogy kiléptem a szekrényből. Nagyapa meg sem bírt szólalni meglepetésében. Aztán rájöttem, hogy kint vannak a szemfogaim és visszahúztam őket.
   Csak néztük egymást. Én nosztalgiáztam, eszembe jutottak a foci meccses estéink, amikor kimentünk lovagolni az erdőbe. Mindent, amit tudok- nagyjából mindent- ő tanított nekem. Apám helyett apám volt.
-         Nagyapa- mondtam erőtlenül. Ő nem válaszolt, csak nézett, aztán előrántott egy karót és a szívembe irányította.  Gondolom a meglepetés erejében bízott, de nem jött össze neki, mert Ian berohant az ajtón és a falnak szegezte nagyapát.
   Kintről Mia hangját hallottam, ahogy veszekedett Noel-lel, mert ő be akart jönni, de a férfi nem engedte.
   Alig bírtam megmozdulni. A saját nagyapám meg akart ölni.
   A szemfogaim újra kiugrottak.
- Ian! Hagyd!- úgy nézett rám, mint, aki megőrült.
- De meg akart ölni- erősködött.
- Tudom, de szerintem megigézték. Igézd meg te is, hogy felejtsen el mindent, ami ma történt. Várj! Nagyapa- hajoltam hozzá, mélyen a szemébe néztem és kerestem az elméjét. Először nem akart megnyílni előttem, de aztán feladta a harcot és beengedett- Mondd papa! Volt nekünk valaha is Scarlet Woods nevű rokonunk?
- Persze kislányom- mosolygott úgy, ahogy régen is szokott: kedvesen, vígasztalón- Azt ne kérdezd, hogy kinek, hogyan a rokona, de a rokonunk. Ezerháromszáz körül született. Többet nem igazán tudok róla. Sajnálom.
   Amikor kimondta azt a szót, hogy sajnálom, már kint is voltunk a házból. Befutottunk az erdőbe, aztán, ahol úgy gondoltuk nagyapa nem láthat meg minket lelassítottunk emberi tempóra.
-         Szóval Észak- Carolna királynőjének vagy a…leszármazottja?- kérdezte Dravin. Komolyan mondom, ha nem szégyellte volna, talán elkezdett volna tapsikolni örömében.
-         Valami olyasmi…azt hiszem. Köszönöm a segítségeteket, én most hazamegyek.
-         Lea?- kérdezte Mia.
-         Jól vagyok, tényleg- hazudtam. Aztán elfutottam.
   Nem értettem saját magam! Vajon, miért nem örülök, hogy az ük nem tudom mim a „királynő”. Milyen hülyeség már ez a királynős cucc is!
   Pár másodperc múlva már a szobámban feküdtem a bézs színű ágytakarón, a fátyolos ágyamban.
   Nem tudom meddig feküdhettem ott, de egyszer csak leszállt az éj. Kopogtak az ajtómon. Noel volt az.
-         Nos kedves, Noel, mit szeretnél?- töröltem le a könnyeimet az arcomról, amiket eddig észre sem vettem.
-         Csak beszélgetni- mondta tőle szokatlanul kedvesen. Intettem a fejemmel, hogy jöjjön beljebb.  Lehuppant mellém az ágyra, nekidőlt a háttámlának.
-         És miről szeretnél beszélgetni?
-         Tudom, hogy nehéz neked- kezdte- Az én igazi apám is egy, hogy úgy mondjam fejes volt- nevetett- Egy nagy politikus volt, a neve Alexander Bryant volt. Meghalt, amikor húsz éves voltam. Azt hiszem sosem szerettem igazán, mert túl sokat várt el tőlem én meg, mint a többi tinédzser nem akartam engedelmeskedni az öregemnek- nevetett.
-         Ő is a háborúban halt meg?- nem tudtam semmi okosabbat kérdezni.
-         Nem, ő elutasította az erőszakot, meg a katonaságot. Épp ezért lettem katona.
-         Értem- nevettem - Noel! Szeretsz vámpír lenni?
-         Jobban, mint bármi mást- válaszolt egyből- Miért kérded?- nézett rám gyanakvóan.
-         Nem tudom. Én is szeretem, mert erős vagyok, gyorsabban forognak az agykerekeim- nevettem- gyorsabb is vagyok, nem felejtek, bár ez nem mindig jó…
-         Te tényleg, csupán ezeket szereted a vámpírlétben?- lepődött meg.
-         Azt nem mondhatom, hogy a halhatatlanságot, mert én nem vagyok halhatatlan- mosolyogtam. Bár lehet, hogy egy kicsit keserűre sikerült.
-         Egyéb? –nézett rám várakozóan.
-         Egyéb? Mi egyéb van? Noel, ha ebből megint valami bunkóság sül ki…
-         Nem, dehogy. Nem vagyok akkora seggfej, mint gondold, csak nem bírtalak annyira az elején, de aztán megismertelek. Visszatérve…
-         Mi mást kéne még szeretnem a vámpír létben?- kérdeztem.

-         A szabadságot- mondta nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom- Igazából senki nem szól bele az életedbe, azt csinálsz, amit akarsz. A királyok és királynők is végülis csak valami féle díszek, vagy inkább jelképek. Egy elmúlt világ jelképei.
-         Szóval nincs hatalmuk?- kérdeztem.
-         Persze, hogy van, de nem igazán használják.
-         Egyébként mit akartál kihozni a…történetedből?
-         Azt- kezdte- hogy az apám azt akarta, hogy én is politikus legyek, de én katona lettem. Vannak olyan királyok, akiknek vannak élő rokonai, mint például te- nézett rám- és őket akarják „trónörökösnek” , de a királyok nagy része nem a rokonokat akarja utódként.
-         Vagyis nem kell nekem is királynőnek lennem, ha úgy alakul?- tetszett az ötlet, hogy legalább vámpírként normális lehetek, vagy ahhoz hasonló.
-         Pontosan. Ügyes vagy, Lea- nevetett.
-         Miért mondtad el mindezt nekem?- néztem rá, ő meg visszanézett rám. Csak most döbbentem rá, hogy egész helyes arca van, sőt! Sármos.
-         Mert sokszor megbántottalak…az Ian- es dologgal. Most már tudom, hogy nem önként döntöttél így, de azt nem értem még mindig, hogy miért hagytad el.
-         Szóval jóvá akartad tenni- mosolyogtam- És nem Mia erőltette, ugye?- néztem rá mindent tudóan.
-         Ööö…ő is közrejátszott, de én akartam jönni- motyogta.
-         Gondoltam- nevettem. Ő is velem nevetett- Tényleg nem avgy akkora seggfej, mint gondoltam.
-         Örülök, hogy így gondolod, de most mennem kell. Mia vár.
-         Oké- sóhajtottam. Felállt az ágyamról és elindult az ajtó felé. Amikor már majdnem becsukta maga mögött visszakiabált:- Ja, és Drave-t azért nem tudod rávenni, hogy korcsolyázzon veled, mert víz iszonya van- nevetett és elment.
-         Víz iszony? – tűnődtem- Egy vámpírnak is lehet víziszonya? Na szép.
   Nevettem egy sort Dravin-en aztán felvettem a pizsamámat és bebújtam a nehéz takaró alá, aztán hívtam Álom Manót és elaludtam.