Eltelt egy hét azóta, hogy Ian-t láttam, azóta a bizonyos este óta.
  Elég ideges vagyok és talán egy kicsit még hisztis is miatta. A múlt heti kis találkánkat el kellett halasztani, mert Ian elmondása szerint nem ért rá. Valami fontos dolgot kellett elintéznie. Valami fontosabbat.
   Jó, nem ezt mondta, ez már az én továbbfejlesztett, kétségbeesett átfogalmazásom.
   Remélem nincs baja és, hogy nem azért van távol, hogy rólunk gondolkozzon, hogy szakítson velem. Remélem. Egyébként meg mára tettük át a randinkat.
   A másik ok, amiért ideges vagyok, az nagyapa. Mivel, múltkor, amikor hazajöttem Ian- től, nagyapa kijelentette, hogy hazudok. Én meg csak néztem rá.
-     De hát nagyapa! Még meg sem szólaltam!- mentegetőztem.
-     De valami olyasmit akarsz mondani, hogy Mia-nal aludtál, igazam van?- förmedt rám.
-     Igen papa, ezt akartam mondani, mert ez az igazság- hazudtam, mire nagypapa nagyon csúnyán nézett rám.
-     Az, hogy egy férfi szagától bűzölögsz nem a te állításodat támasztja alá.
-     Mi az, hogy szag? Ez illat nagyapa! Hoppá!- elszóltam magam.
   Nagyapa jelentőségteljesen nézett rám, aztán valami csoda folytán elnevette magát. Én még mindig csak néztem, mire nagyapa visszakomolyodott és megköszörülte a torkát.
-         Szóval, te egy fiúnál aludtál?- bólintottam- Majd takard el a nyakad- nagyot néztem, aztán rájöttem, hogy tegnap este(akkor tegnap volt) Ian kiszívta a nyakam. Én úgy gondoltam begyógyul reggelre, de egy kis zöldes- lilás folt maradt a helyén. Teljesen úgy nézett ki, mintha ember csinálta volna. Nagyapa válaszra várt, így bólintottam- Oké, kell felvilágosítás?- kérdezte, a hangja remegett. Most én nevettem el magam.
-         Nem, köszönöm- nevettem még mindig.
-         Szóval, akkor elkéstem vele- morfondírozott.
-         Mivel ké…Jézusom, nem, dehogy- elpirultam, teljesen vörös voltam.
-         Szóval akkor, ti…
-         Nem, csak anyu már felvilágosított, de azért köszönöm - fejeztem be a mondatot és a kínos beszélgetést is, mivel felrohantam a szobámba.
   Ez van nagyapával.
   Aztán ott van, Mia, aki minden egyes nap megkérdezte, hogy mi bajom van, én meg, csak a vállamat vonogattam.
-         Amióta azzal a sráccal találkozgatsz nem mondasz el nekem semmit- mondta sértődötten.
   Végül is teljesen igaza volt, nem sok dolgot tudtam elmondani neki, de ez mind azért volt, mert jobban járt, ha nem tud mondjuk a vámpírokról. Bár lehet, hogy valami iszonyatosan jó dologból marad ki.
   Lényegében tudta, hogy pasi van a dologban,- mivel elmondtam neki- de azt nem, hogy ki, pedig, ha rájönne, hogy Ian-nel járok tuti szétrúgná a seggét.
   Azt a fantasztikus fenekét. Belesajdul a szívem, ha rá gondolok, mármint nem a fenekére, hanem Ian-re. Na jó, de. Akkor is elkezd sajogni a szívem.
   Ó, még van valami. Nagyapa azzal a feltétellel enged ott aludni Ian-nél, vagy fordítva, hogy be kell mutatnom a barátom. Mondhatom nagyon jó!
   Hamarosan hat óra lesz, akkorra beszéltük meg Ian-nel, hogy eljön értem, aztán elmegyünk, valami kávézóba.
   Egy fekete alapon rózsaszín virágos, rövidebb szoknyát vettem fel, azzal a váll alatti pántos, fekete felsővel és a világ leggyönyörűbb magas sarkújával, ami egy rózsaszín tűsarkú. Kis sminket is raktam, de nem sokat, éppen, hogy kiemelje a szemem.
   Egy motor hangja ütötte meg a fülem, még a hozzánk vezető út elején tartott, de én hallottam.
   Reméltem nem Ian az, mert ebben a szűk szoknyában nem fogok tudni felszállni a motorra. De azért minden esetre lefutottam az emeletről és kiálltam a kapuba. Éreztem nagyapa figyelő szemeit a konyha ablak függönye mögül, de nem foglalkoztam vele.
   Egy óriási, fekete motor gördült a kocsifelhajtónkra.
Akkor mégis Ian, de nem baj. Imádom a motorokat. Végignéztem, ahogy leveszi a fejéről a bukósisakot- nem mintha egy vámpírnak szüksége lenne rá- és előtűnnek zafír szemei. Rám nézett, én, meg beleremegtem. Nem is gondoltam, hogy ennyire vágyom arra, hogy újra rám nézzen, megfogja a kezem, átöleljen, megcsókoljon- a többiről ne is beszéljünk- pedig így volt. Ő volt az én saját lélegeztető gépem, mert, amikor nem volt velem elfogyott a levegőm, viszont, ha velem volt elárasztott az oxigén.
   Egy ideig, csak nézett rám, aztán végig nézett rajtam és a szemébe éhes csillogás költözött.
-        Szia- köszönt, majd átölelt és lehelet finoman, ilyen „nagypapáknak bemutató” csókkal megcsókolt.
   Többet akartam. De nagyapa előtt jól kellett viselkednünk.
-         Szia- mondtam egy sóhaj keretében. Ian gyanakvóan nézett rám.
-         Mi a baj?- kérdezte, mire eleresztettem egy mosolyt.
-         Majd este elmondom- úgy láttam megértette, hogy minden egyes porcikám az ő csodás testéért sajog.
-         Alig várom- mondta és egy puszit nyomott az arcomra- annyit mondok, hogy be kellene hívnod a házba, mert egyébként nem tudok belépni- suttogta.
-         Oké, akkor Ian Silver ezennel behívlak a házamba- suttogtam vissza. Amikor már csak pár lépés választott el minket az ajtótól nagyapa hirtelen ott termett előttünk és azt javasolta: - Mi lenne, ha itt kint beszélgetnénk? Ott bent nagy a…a…kupi- dadogta. Elég fura volt.
-         Papa! Tegnap takarítottam ki az egész lakást- förmedtem rá.
   Nem tudott semmi ellenérvet felhozni, hogy ne vigyem be Ian- t a lakásba.A nappaliban gyltünk össze.. Nagyapa szerencsére a garázsban hagyta a puskáját.. Őszintén megkönnyebültem tőle. Tudom, Ian-nek nem árt, de akkor is…
-         Nos hát- köszörülte meg nagypapa a torkát- Lea, talán bemutathatnád a fiatalembert.
-         Ööö…hát, nagyapa, ő itt Ian Silver, a barátom.
Ian kezett nyújtott nagyapának, aztán kezet ráztak.
-         Ian Silver- mutatkozott be még egyszer.
-         Andrew Parker, Lea nagyapja. Hívj, csak Andrew-nak.- Ian bólintott.
    Ez minden esetre egy kicsit bunkó volt nagyapától, de, csak azért, mert Mia Andy bácsinak hívja. Bár Mia a legjobb barátnőm és nagyapa majdnem olyan jól ismeri, mint engem- Kérdezhetnék valamit…Ian?
-         Persze Andrew- közölte higgadtan.
   Én valami, olyan kérdésre számítottam, hogy „ugye vigyázni fogsz az unokámra”, vagy „ugye tisztességesek a szándékaid” Erre nagyapa előállt ezzel:
-         Voltak errefelé rokonaid?...A nyolcvanas évek elején? Mármint volt egy fiatal fiú, akit szintén úgy hívtak, mint téged és, hát gondoltam a rokonod volt.
   Elállt a szavam, amikor nagyapa kimondta ezeket a szavakat. Ebből még baj lesz, nagyon rossz előérzetem lett.
   Aki nem ismeri Ian-t azt mondta volna, hogy semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, de én láttam rajta az idegesség apró jeleit.
-         De, igen. Éltek erre rokonaim, az a fiú pedig az apám volt- hazudta.
   Végül is hihető a sztori. De mit kezd majd a hasonlósággal? Igaz, hogy a gyerekek hasonlítanak a szülőkre, de nem ennyire.
-         Értem. Na jó gyerekek! Menjetek, ahova akartok, Lea, akkor jössz haza, amikor akarsz- hagyta félbe az egészet nagyapa mindhármunk örömére.
   De teljesen úgy tűnt, mintha valamire rájött volna, csak azt nem tudtam mire. Vagy, csak nem akartam tudni.
Kézen fogtam Ian-t és kisétáltunk a kocsifelhajtóra, a motorjához.
-         Muszáj volt motorral jönnöd?- piszkálgattam.
-         Baj?- nézett vissza rám bambán.
-         Nem igazán, csak nem tudom, hogy fogok felszállni a motorra- nevettem. Az egész mondat leszidásnak indult, aztán eltűnt belőle a komolyság, helyét átvette a vidámság- Szeretlek- mondtam hirtelen. Átöleltem és adtam az ajkaira egy puszit. ( Nagyapa még mindig figyelt.)
-         Én is, Lea- mondta.
   Felültünk a motorra. Csodák csodájára nem szakítottam el a szoknyám. Büszke voltam magamra.
   Amikor elindultunk, nagyapa kijött és integetett. Az orra alatt pedig azt motyogta:vigyázz rá vámpír! Elállt a lélegzetem. Ian is hátrapillantott a vállai felett én meg dobtam neki egy „ nem értem az egészet” pillantást. Azért udvariasságból visszaintettünk nagyapának.
   Ian most is elég gyorsan ment, így pár perc alatt odaértünk a kávézóhoz. Ezalatt a rövid idő alatt is gondolkodtam és rájöttem, nagyapa, miért nem akarta behívni Ian-t. Mert tudja, hogy vámpír. Nade honnan? És kitől? Talán, akkor rólam is tudja, hogy más vagyok? Reméltem, hogy nem.
   Leszálltunk a motorról és bementünk a kávézóba, ami inkább bárnak minősült. Beültünk az egyik bokszba. Idegesítően vörös színe volt az ülésnek, ami L alakban ölelte körül a fekete asztalt. Azt hiszem Ian látta rajtam, hogy ideges vagyok, így egy üveg whisky-t kért. Semmi kaja. Nem mintha tudtam volna enni. Sok dolog idegesített: Mia, az örökös sértődéseivel, nagyapa, mert túl sok mindent tud és Ian, mivel nem tudom, hol volt. Egy hülye kis libának éreztem magam, aki iszonyatosan féltékeny.
-         Mondd ki- suttogta Ian hirtelen- Ne tartsd bent, úgy rosszabb lesz. Mondd el, mi bánt, légy szíves- A pincér kihozta a whisky-t és két poharat. Megfogtam az üveget és töltöttem a poharamba. Azonnal felhörpintettem, és belekezdtem elmondani Ian- nek mindazt, amit kért.
-         Először is- kezdtem- ott van Mia, akinek nem tudok elmondani semmit, mert akkor már nem, csak egyszerűen hülyének nézne, hanem még bolondnak is. Ott van nagyapa is, aki tudja, hogy a fiúm egy élőhalott vámpír. És ,ha mindez nem lenne elég, akkor, még őrülten féltékeny is vagyok, azért, mert nem tudom, hogy a barátom hova tűnt el egy hétre. Az utolsó bajom pedig az, hogy az utolsó előtti iszonyatosan gyerekes- mondtam. Majd nagy levegőt vettem, mert az összeset elhasználtam a problémáim felsorolására.
-         Az utolsó előttire azonnal találhatunk megoldást. Raleigh-ben voltam.
-         Hogy hol?- pihegtem- Az iszonyatosan messze van innen.
-         Igen, tudom.
-         Esetleg azt is elmondanád, miért ?- mosolyogtam. Már sokkal jobban éreztem magam, pedig még mindig esélye volt annak, hogy egy nőnél volt.
-         Persze. Mi, vagyis Drave ,Noel és én- helyesbített- a nagy könyvtártban voltunk- kérdőn felhúztam a szemöldököm- Azért, hogy többet megtudjunk rólad, arról, ami…ami vagy.
   Ez megrémített. Ember vagyok. Mindig is az voltam. És nem is tervezek másnak lenni. És akkor ráébredtem: más vagyok. Már két éve más vagyok, nem ugyanaz az ember, aki az apám haláláig voltam. Az a személy megszűnt létezni. Legyűrtem a szorongásom és megkérdeztem:- És megtudtatok valamit?
-         Azt hiszem igen- mondta.
-         Akkor…mi vagyok?- remegett a hangom.
-         Te egy…hát szóval egyszerűbb néven fél vámpír, de más néven, vagyis rendes néven halálcsókolta.
-         Tényleg- nevettem idegesen- ez jobb, mint a zombi.
-         Nem is léteznek zombik!- nevetett Ian.
-         A mai világban, már semmiben és senkiben sem lehet biztos az ember. Tudod, azt hittem, hogy most megváltozik bennem valami, hogy megtudom, miért vagyok olyan, amilyen, az, aki, de nem történt semmi- nevettem erőtlenül- Azt hittem egy világ fog bennem összedőlni, de lehet, hogy egy teljesen új világ fog megnyílni előttem, ha végre elmondod, hogy mit takar az a né, hogy halálcsókolta, vagy fél vámpír.
-         Szóval, azt hitted teljesen megváltoztat majd az a tény, hogy mi is vagy te?- hüledezett.
-         Igen, ez, miért baj?- néztem rá értetlenül.
-         Mert, ha most máshogy történtek volna a dolgok, akár…akár el is ronthattam volna az egész életed.
-         Jaj, ne legyél, már, olyan nyálas vámpír- csipkelődtem.
-         Nyálas vámpír- morfondírozott- Nagyon vicces.
-         Persze, persze. A lényeget Ian, légy szíves!
-         Hát, azért vagy halálcsókolta, mert valaki, a családodban meghalt és vámpír lett. Viszont egy részed vele halt és az a részed vámpír lett…
-         A felem, mármint ezért vagyok fél vámpír- Ian bólintott- De gondolom ez nem egy normális dolog. Miért pont én, vagy hogyan történt ez a…Apa- villant át az agyamon- Az apám vámpír lett, ugye?
-         Nagy valószínűséggel, igen.
-         A fenébe. Akkor az apám egy gyilkos- ez elszomorító és idegesítő is volt egyszerre. Szóval, akkor kint futkározik az utcán és embereket öl. Fantasztikus.
-         Jól vagy?
-         Nem tudom, azt hiszem igen. Tudod két év alatt feldogoztam, hogy az pám meghalt, az anyám elhagyott. Erre az apám, hogy úgy mondjam, halálosan életben van.
-         Hát…- Ian nem tudott, mit mondani, főleg azért, mert nem hagytam neki.
-         Mindegy. A lényegre térünk vissza. Szóval, miért pont velem történik és, miért…
-         Hát ez egy nagyon jó kérdés, de annak jobban örülnék, ha könnyebbet tennél föl és kettőt.
-         Nem vagy vicces-de azért sikerült elnevetnem magam. Újra töltöttem a whisky-s poharam.
-         Annyit tudunk, hogy te így szinte teljesen, olyan vagy, mint egy normál vámpír, csak annyiban különbözöl, hogy te…te öregszel, így…
-         Meg fogok halni. Értem. Egészen eddig úgy éltem az életem, hogy meg fogok halni, szóval ez nem túl nagy újdonság- nevettem.
-         De én nem akarom, hogy meghalj- mondta Ian, a szemében eddig ismeretlen csillanást láttam.
-         Még van addig egy kis időnk- vigasztaltam.
-          Aha- zsörtölődött.
-         Van még valami, amit tudnom kéne?- kérdeztem és megittam a poharamban lévő whisky-t.
-         Hát szóval, hogy ez egy boszorkány műve- félrenyeltem és elkezdtem köhögni.
-         Azt ne mondd, hogy léteznek boszorkányok?- köhögtem még mindig.
-         Hát ööö…de igen.
-         Jó, csináljunk úgy, mintha teljesen nyugodt lennék- bólogattam inkább magamnak - Szóval ez, olyan, mint egy átok? – nem mintha tudnám, milyen egy átok.
-         Nem tudom. És azt sem, hogy, miért tette rád és az apádra ezt a varázslatot.
-         Szóval. Még mindig tök nyugodt vagyok. Vannak jó és gonosz boszorkák?
-         Igen. Szerintem ez logikus- csúnyán néztem rá- Hát vannak jók és gonoszak. Mondjuk ilyen volt Kyle, úgy értem gonosz- mondta.
-         Kyle? Ki az a Kyle?
-         Kyle egy, olyan boszorkány volt, aki nagyravágyó, undok, pökhendi alak volt. Meg akarta szerezni magának az egész világot, de a katonák, akik eljutottak a csatatérre, megakadályozták ebben- mosolygott.
-         Az első világháború- döbbentem rá- Egy, hülye kis boszorkány miatt robbant ki?
-         Sajnos igen. De a célja nem sikerült. Nem tudott világuralomra törni. Mert egy okos ember megölte őt.
-         Szóval akkor a boszorkányok nem halhatatlanok?- ez felvidított egy picit.
-         Egyáltalán nem- nevetett Ian komiszul.
-         És a második világháború?- kezdtem.
-         Mi van vele?
-         Hát az is a természetfelettiek miatt történt?
-         Nem- válaszolta Ian komoran- az csupán emberi nagyravágyás volt.
-         Értem. Nem megyünk haza? Mármint hozzád.
-         De, persze. Mehetünk- és egy ragyogó mosolyt villantott rám. Hiányzott már ez a boldogság az életemből. És nem csak egy hétig, amíg Ian nem volt itthon, hanem azalatt a két év alatt, amit szinte magányosan töltöttem el. Persze ott volt Mia és nagyapa, de ők nem olyanok, mint én. Nem elég gyorsak- és nem arra gondoltam, hogy természet feletti gyorsaságom van- , hanem ők az emberi időszámításban élnek, ami lassabb, mint az enyém.
   Ian kifizette a számlát és a fekete motorjával hazaszáguldottunk. Bementünk a házba, majd a luxus lakosztályába. Ráhuppantam az aranybarna takaróval takart ágyára.
-         Ian.
-         Igen, édes?
-         Akkor azért vannak vámpírfogaim, mert vámpír vagyok?- bólintott, bement a fürdőbe- És Ian!-         Igen?- kérdezte. A hangja furán visszhangzott a fürdőből.
-         És nekem kell emberi vért fogyasztanom?- ez nagyon érdekelt.
-         Őszintén?- nézett ki az ajtón. Már csak a fekete boxere volt rajta. Becsuktam a szemem, mert akaratlanul is felé mozdultam. Talán, ha nem látom…
-         Őszintén.
-         Igen, kell- elállt a lélegzetem, de nem azért, mert vért kell innom, hanem, mert kinyitottam a szemem. Gyorsan visszacsuktam- Benned is megvan az ölési ösztön, de eddig nem használtad, így nem kellett vért innod, de a múltkor, amikor ittál a véremből…
-         …akkor használtam. Á, nem baj- mosolyogtam- szerintem megérte. És egyébként is ihatok zacskós vért is nem?
-         Persze, hogy ihatsz. Van számodra egy meglepetésem- mondta szégyenlősen.
-         Úgy érted menjek be a fürdőbe?
-         Igen- bólintott.
   Besétáltam és elállt a lélegzetem. A már önmagában is gyönyörű fürdőszoba most még szebb volt. A fa kereten, ami körül ölelte a kádat apró, fehér virágok voltak és fehér gyertyák. Mellettük pedig a kandalló ugyanúgy égett. Álomszép volt.
   Muszáj volt megcsókolnom mindezért és azért is, amit tett értem és azért, hogy megismerhessem önmagam.
-         Ebből úgy gondolom- mondta, miután szétváltunk a csókból- tetszik.
-         De még mennyire- helyeseltem- Elfordulnál?
-         Tessék?
-         Gondolom nem azért engedtél bele forró vizet és tettél bele habfürdőt, hogy innen nézzük, ahogy kihűl.
-         Ja, persze- nevetett és elfordult. Levettem a ruháimat és beléptem a kádba. Gyorsan leültem és magam elé húztam az összes habot.
-         Jöhetsz- közöltem. Ő nem kérte, hogy forduljak el. Egy jó vámpír módjára levette a boxerét, én meg újra becsuktam a szemem. Hallottam, ahogy belép a kádba és beleül velem szembe. Mielőtt kinyitottam volna a szemem átlöktem neki egy kevéske habot.
-         Tényleg ennyire szégyenlős vagy?- kérdezte egy apró mosollyal az ajkai körül.
-         Igen, képzeld! Még nem vagyok annyira…hogy is mondtad..,á! Gátlástalan, mint a normál vámpírok- nevettem.
-         Gyere ide!- nyújtotta a kezét. Engedelmeskedtem, legalább is megfogtam a kezét, ő pedig az ölébe húzott. Neki dőltem a mellkasának. Jó érzés volt. Minden szégyenlősséget kioltott belőlem az, hogy újra vele lehetek és érezhetem a bőrömön az övét.
-         Hiányoztál- suttogtam. Felemeltem a kezem, hátranyúltam és végig simítottam az arcán és a nyakán.
-         Te is nekem- suttogta a vállamba és elkezdte csókolni. Végig felment a nyakamig, majd beleharapott a fülembe.
-         Áucs- mondtam meglepetten.
-         Nem volt jó?
-         De igen- nevettem- csak nem számítottam rá.
-         És erre?- kérdezte és beleharapott a nyakamba. Muszáj volt kiadnom egy kisebb örömteli kiáltást, a harapás okozta extázisnak. Egy vércsepp végiggördült a hátamon. Ian követte a nyelvével egészen a vízig.
-         És te erre?- kérdeztem nevetve. Megfogtam a kezét- mivel a nyakát nem értem el- és beleharaptam a csuklójába. Ő nem kiáltott akkorát, mint  én, de nekem egy ahh is megtette. Imádtam ezt csinálni és vele lenni. Megtaláltam önmagam.
   Még egy ideig ültünk a kádban és élveztük a másik harapásának utóhatásait, de egy idő után annyira kiszívott a víz, hogy muszáj volt kiszállnunk. Megint kaptam egy inget, a mostani fekete volt, ő pedig felvett egy másik boxert. Egész héten a feneke után vágyódtam, muszáj volt megfognom.
-         Hé- ugrott egy fél métert,
-         Csak azt ne mondd, hogy nem voltál felkészülve- nevettem.
   Elindultunk a konyhába, valami harapnivalóért, amit Ian külön nekünk rendelt. Kíváncsi voltam mi az, vajon vér fasírt? Magamban nevettem egyet. Nem, biztosan nem az.
   Sajnos nem jutottunk túl messze ,mert egy nagy benga szőke és egy másik benga barna állt az ajtó előtt.
-         Már alig vártuk, hogy kijöjjetek a kádból- mondta Noel, a maga bunkó stílusában.
-         Meg sem merem kérdezni mennyit hallottatok- mondtam.
-         Azt hiszem jobban jársz- hadarta Dravin, mire elmosolyodtam. Hmm, milyen helyes. Nem, nem, Ian sokkal helyesebb. Bár Dravin se semmi…Hagyjuk.
-         Mi a baj fiúk?- kérdezte Ian.
-         Itt van Calista. Érezzük- mondta Dravin, a maga túlzottan is higgadt vámpír hangszínével.
-         Muszáj volt elrontani az estémet?-nyöszörögtem és bevágtam magam mögött a hálószoba ajtaját. Éreztem, ahogy Egy kék, egy zöld és egy barna szempár próbál röntgen szemmel átnézni az ajtón és valahol meglátni engem és megérteni mi a bajom.