Elég hosszú volt az út a vízesésig. Volt időm bámészkodni. A táj gyönyörű volt fenyőerdőkkel, szálfaerdőkkel és sziklákkal a hegyoldalakban.
   Amikor nem az utat néztem Ian- t vizslattam, ahogy ezüst szemeivel kinéz az ablakon. Egyszer sikerült elpirulnom, amikor a táj szépségébe merülő szemek visszanéztek rám az ablaküvegről. Gyorsan elkaptam a szemem, de még láttam, ahogy halvány mosolyra húzódik  a szája.
   Az autóban csend uralkodott, ami valami kitörni készülőnek volt az előjele. Azt nem tudtam, hogy jó dolog fog- e kitörni, vagy rossz. A jóért imádkoztam.
   Beértünk a parkolóba. Ahogy sejtettem, alig voltak rajtunk kívül. Csak két autó állt a BMW mellett.
   Kiszálltunk és kivettük a csomagtartóból mindazt, amit vásároltunk. Ian nem hagyta, hogy valamit is vigyek.( Nem mintha olyan sok dolgot vettünk volna, csak pár édességet.)
   Elindultam a lépcsők felé, de egy erős kéz megállított.
-         Nem erre megyünk- mondta és elkezdett ráncigálni az erdő felé, persze úgy, hogy fogta a kezem.
   Majd belehaltam az érzésbe. A bőröm felforrósodott és úgy éreztem az övé is.
   Amikor már emberi szemnek láthatatlanok lettünk elkezdett futni és mivel fogta a kezemet én is vele futottam.
   Valahogy meghitt pillanat volt. Már nem csak én voltam és a természet- az egyik szerelmem, hanem itt volt velem a másik szerelmem is- Ian, akiről fogalmam sem volt, hogyan érez.
   És , ha tényleg vámpír? Akkor vajon tud egyáltalán érezni? És nem csak azért hozott ide, hogy esetleg megöljön? Próbáltam nem gondolni ezekre a dolgokra és nagyjából sikerült is. Belemerültem a természet szépségébe: a fákat ölelő zöld indákba, amik olyannyira ragaszkodtak szegény fákhoz, hogy majdnem megfojtották őket,a páfrányok suhogásába, ahogy elhaladtunk mellettük, az erdő hangjaiba és Ian meleg, puha kezének érintésébe.
   Pár perc alatt elértünk a vízeséshez. Felülről, a Looking glass tetejéről figyeltük az embereket, akik a vízesés szépségébe merülve fényképeztek, észre sem véve minket. Milyen figyelmetlenek. Bár nem mindenki olyan, mint mi.
   Még mindig nem tudtam Ian hova akar vinni, de a hely nem számított- jöttem rá- csak ő és én.  Legalábbis én így éreztem.
-         Csukd be a szemed- kérte és szorosan magához húzott, de mégis volt valami távolság kettőnk között.
   Aztán leugrott velem együtt a szikláról, amin álltunk.
   Engedelmeskedtem, de éreztem, hogy valami nincs rendben. A gravitációval. Felpattantak a szemeim és elállt a lélegzetem.
   Repültem. Repültünk!
   A vízesés aljához közelítettünk. Majd hirtelen  a vízesés mögött találtam magunkat. Ian gyorsaságának hála nem lettünk vizesek.
-     Soha nem fogsz hallgatni rám ugye? - dörmögte.
-     Majd, ha feltétel nélkül megbízom benned!
   Erre felemelte egyik gyönyörűen ívelt szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.
   Körülnéztem: egy nagy barlangban voltunk a vízesés mögött- amit az emberek sosem vesznek észre, talán a tudósok tudják, hogy itt van, de a túristák tutira nem-, és, ahol már vagy ezerszer jártam. Ezt meg is akartam mondani Ian-nek, de felemelt ujjal belém fojtotta a szót.
   Újra megfogta a kezem és a barlang vége felé húzott, ahol- ahogy én tudom- csak egy nagy semmi van. Vagyis persze van ott valami: a barlang vége.
   Most meg sem mertem szólalni, hátha nem lesz igazam, pedig tényleg rengetegszer voltam itt. És már tényleg minden négyzetcentiméterét láttam a helynek.
   Amikor azonban megláttam a barlang végében elterülő csodát, tényleg meg sem tudtam szólalni. Egy szó sem jött ki a torkomon, megdermedtem.
   Ian észrevette és szívdöglesztő mosolyt villantott rám, ami nem segített abban, hogy megtaláljam a hangom, vagy , hogy meg tudjak mozdulni.
Hogy lehet ez?
Ian nagy nehezen kirángatott a barlang végéből.
   Egy élénk zöld rétre értünk, ami már önmagában is szép volt, de sárga virágok tarkították, amitől még gyönyörűbb lett. Alig néztem körül , a hangom emléke is eltűnt belőlem. Végképp nem tudtam megszólalni. A rét körül vékony, magas fák voltak, amiket már-már szerelmesen öleltek körül a barna indák, zöld levelekkel és apró, rózsaszín, édes illatú virágocskákkal. A fák sokaságát szétválasztotta egy halkan csörgedező patak.-         Varázslatos- suttogtam. Nem tudom mennyi ideig bámultam a mesebeli helyet, de elég sokáig ahhoz, hogy megtaláljam elveszettnek hitt hangomat.
-         Az- helyeselt Ian. Úgy láttam ő is ugyanúgy érez, mint én, csak már gondolom járt itt annyiszor, hogy hozzászokott a rét és a fák gyönyörűségéhez. Nem- gondoltam- ehhez nem lehet hozzászokni. Én sem szoktam hozzá az ő földön túli szépségéhez.
   Elindult előttem, de most a lábaimat vesztettem el félúton, szóval nem tudtam megmozdulni. Még mindig csak bámultam tátott szájjal.
-         Lea? Jól érzed magad? Ne menjünk…
-         Ne! Kérlek maradjunk!- könyörögtem- Csak annyira…annyira…
-         Tudom- mosolygott. Leült a sárga virágokra és a fűre. Egy ideig gondolkodtam vajon tényleg rá merjek- e ülni ezekre a csodálatos növényekre, vagy inkább bírjam ki állva.
   Győzött Ian. A növényekre fittyet hányva leültem mellé. Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket.
-         Hogy lehet az, hogy eddig még sosem láttam ezt a helyet?- hüledeztem.
-         Van egy kedves barátom, aki…mondjuk úgy, tehetséges a dolgok elrejtésében.
-         És, hogy lehet az, hogy itt minden zöld és virágzó? Pont, mint nyáron.
-         Van egy másik kedves barátom- mosolygott- aki…mondjuk úgy, ügyes néhány dolog irányításában- rásandítottam.
-         Nem értem- nevettem.
-         Egyszer majd elmondom- egy sárga virággal játszadozott- Biztosan sok kérdésed van- dörmögte és hideg, kék szemeit rám emelte.
-         Miért lenne?- kérdeztem, de tényleg rengeteg kérdéssel küzdöttem.
   Viszont még az út elején elhatároztam, hogy udvarias leszek és most még a hely szépsége is sok dolgot elfeledtetett velem. De, ha így ráérzett, akkor felhagyhatok az udvariassággal nem?
-         Hát nem igazán tudtunk beszélni azokról a dolgokról, amik az erdőben történtek. És őszintén! Nekem is vannak megválaszolatlan kérdéseim-  mondta Ian. Ennek halltára elhúztam a számat.
   Ian elnevette magát.
-         Oké! Kérdezel, vagy kérdezzek?- belementem a játékba.
-         Kérdezek.
-         Várom- pillantottam rá.
-         Hát, ööö- gondolkodott és közben összehúzta ében szemöldökeit. Nem úgy nézett ki, mint, aki azon gondolkodik, vajon, mit kérdezzen, hanem, aki nem tud választani a rá özönlő kérdésekből
   Most én kezdtem el egy virággal játszani. Kedves kis virág volt, az illata is finom, de a fák, vagyis a fákon lévő virágok illatánál édesebbet, még sosem éreztem. Bár, lehet, hogy Ian-nek finomabb az illata, sőt…biztos. Azért felleltem némi hasonlóságot a virágok és Ian illata között. Kíváncsi voltam, vajon mennyi időt tölthet itt?
-         Szóval- kezdte- azt mondtad két éve vagy ilyen- bólintottam. – Az apád halála óta- még egy bólintás- Neki is voltak…különleges képességei?- ezen elgondolkodtam.
-          Ő nem volt olyan, mint én. Azt hiszem a halála előtti pár hónapban, mintha kicsit…mintha nem a régi lett volna- dünnyögtem. Nem sok embernek beszéltem az apámról, meg saját magamról- Azt hiszem megőrült, vagy legalább is nem volt teljesen normális. Ez a búcsúleveléből is kiderül. De én sem vagyok teljesen normális- mosolyogtam. Ian ijedten pislogott, aztán, mintha megértette volna, amit mondani akartam.
-         Mi?Mármint azon kívül, hogy velem vagy…ráadásul kettesben, normálisnak tűnsz- nem! Kifejezetten nem értett meg. Égnek emeltem a szemeimet.
-         Csak ez a gyorsaság, látás, hallás, szaglás, gyógyulás és erő, nekem nem tűnik normálisnak.
-         Attól függ kinek mi a normális. Nekem te sokkal közelebb állsz a normálishoz, mint a többi ember.
-         Ugye tudod, hogy néha nem teljesen értem amit mondasz!
-         Gondolom. Egyébként, hogy fogadtad ezt tizennégy éves korodban?
-         Mármint mit?-         Azt, hogy így megváltoztál?
-         Nem tudom. Nekem valamiért természetesnek tűnt ez az egész. Azt ne kérdezd miért, mert nem tudom. Valahogy most teljesebbnek érzem magam, mint,amikor átlag gyerek voltam.
-         Értem. De nem volt veled semmi gond a suliban, vagy ilyesmi?
-         Nem. Egyszerűen a részemnek éreztem ezt az egészet. És mindig is a részem marad. Olyan volt..nem is tudom..mintha…egyszerűen csak természetes volt. Úgy érteztem, mintha egész életemben erre vártam volna és egy nap bumm…csakúgy jött és megváltoztatott. Értesz valamit ebből?- próbáltam elmagyarázni neki érzéseket, de nem tudom mennyit értett meg belőle.
-         Azt hiszem kapizsgálok valamit. És mi van édesanyáddal és a rokonaiddal?
-         Anyu angliában él- láttam rajta, hogy jó néhány kérdést visszafojt- és másom nincs, csak ő és a nagypapám.
-         Tudod- váltott témát. Látta rajtam, hogy elszomorít az anyámmal való kapcsolatom- néha azon gondolkodom, miért nem futottál el tőlem ijedten, már az első találkozásunkkor? Én tutira ezt tettem volna.
-         Sok szempontból ijesztő vagy- mondtam szegény, lassan már agyongyötört virágomra nézve- de nekem ez tetszik. Én azt mondom: az élet veszélyek nélkül oxigénpazarlás- mosolyogtam. Kimondtam a lényeget. Ian felkapta a fejét.
-         Benned is van valami, ami engem megfogott, szóval te is tetszel nekem. Sosem találkoztam olyan emberrel, mint te – kihagyott a szívem pár dobbanást- Úristen! Lea- hüledezett- jól vagy?
-         A…azt hiszem- beszívtam egy adag friss levegőt, ami úgy hatott rám, ahogy vártam: a tüdőm örömtáncot járt volna, ha tud táncolni, és megnyugodtam. A szívem újra indult- Oké, oké.
-         Lea? Ne menjünk haza?Vagy…mondj valamit!- szólt hangosabban. Hangja megemelkedett az idegességtől.
-         Nyugi. Semmi bajom, jól vagyok. Minden oké- gyanakvóan nézett rám.
-         Azt mondtad ember vagy, elfogadtam. Jó! Furcsa vagy, de ember. Na de az embereknek dobog a szívük Lea!
-         Oké! Ezt én is tudom, de nekik is kihagyhat a szívük, hogyha ilyen…szív megállító dolgot mondanak nekik.
-         Aha. Persze- nézett rám kételkedően, de halvány mosoly játszadozott az ajkai körül és tudtam, örül a válaszomnak.
-         Most én jövök!
-         Rendben- sóhajtott- Bármit kérdezhetsz. Válaszolok rá- ez egy kellemes megerősítés volt.
-         Akkor…hmm… Mi van a családoddal? Szülők? Testvérek? Rokonok?
-         Voltak testvéreim, de ők már nagyon régen meghaltak. Ugyanígy a szüleim és a rokonaim nagy része. Csak olyanokról tudok, akik nem is tudják, hogy a rokonaim, vagy, hogy egyáltalán élek-  együtt tudtam érezni vele. Nagyjából egy cipőben jártunk.
-         Te…te…izé…tényleg vámpír vagy? – úgy éreztem nem számít semmi, csak az, amit az előbb mondott.
   Elnevette magát, de nem valami boldogan. Láttam rajta, tudtam, hogy várta ezt a kérdést.  Csak remélni tudtam, az igazat fogja mondani, bár nem tudtam melyiknek örülnék jobban: annak, hogy a leendő pasim egy vámpír, vagy csak egy egyszerű ember? Nem tudom.
-         Tényleg hallani akarod?- nézett rám. Bólintottam. Valójában megölt a kíváncsiság- Rendben. Igen, Lea! Vámpír vagyok- nem számít! Emlékszel? Nem számít! Mély levegő, be…ki.
-         Oké! És mióta vagy …vámpír?
-         Kilencvenhét éve. Az első világháborúban haltam meg, vagyis- nevetett, de nem nézett rám- nem a háborúban, mivel nem is harcoltam. Ezerkilencszáztizenötben haltam meg, május hetedikén, amikor a német U20- as tengeralattjáró megtámadta a Lusitania óceánjárót, ami nyíltan hadianyagot és katonákat szállított, de rengeteg utas is volt rajta- még mindig nem nézett rám, azóta, hogy belekezdett a történetébe. Tudtam, újra éli a múltjának minden jó és rossz pillanatát. Igazából nem tudtam eldönteni egyes eseteknél, vajon milyen a pillanat, mert olyan színtelen hangon beszélt, ahogyan szerintem csak egy vámpír beszélhet. Idegesítőn színtelen hangon- A hajó természetesen elsüllyedt, az Egyesült Államok pedig elégtételt követelt. Már akkor sem tetszett az a szó, hogy elégtétel, ennyi emberért nincs elégtétel-  amikor Ian befejezte , felsóhajtottam.
-         Azt hiszem el sem tudom képzelni , milyen borzalmas lehetett- bólintott- Egyébként, ho…hogyan- megremegett a hangom- lesz valaki- lettél te- vámpír?- megacéloztam magam arra az esetre, ha esetleg azt mondaná, hogy , hogy képzelem ezt? Ennyire még egy ember sem mászott bele a vámpír kultúrába, vagy mibe, én sem fogok. Nagyot tévedtem.
-         Innod kell egy vámpír véréből, majd meg kell halnod. Másnap napfény- problémákkal küzdesz és olyan éhséggel, amit még sosem éreztél és még  a legfinomabb ételek sem tudják megszüntetni, de azért eszel. Később rájössz, hogy szomjas vagy, össze- vissza iszol mindent, talán le is részegedsz, de semmi nem segít. Aztán szembe jön veled valaki, lehet, hogy a legjobb barátod, vagy a feleséged, nem számít, csak a vér számít az ereiben. Kell neked az a vér, kell a benne áramló életerő. Ha szerencsés az a valaki, akkor nem ízlik annyira a vére és félig holtan, de még élve ott hagyod egy sikátorban, ahol szinte a biztos halál vár rá, vagy a teljes őrület. Tovább mész, valami finomabbat keresel…valaki finomabbat és , ha megtalálod, neki ,már nem kegyelmezel,- egy vadász mosolya, egy ragadozó mosolya terült el az arcán-  nem érdekel milyen fájdalmasan hal meg az illető, nem érdekel, hogy könyörög, semmi nem érdekel, csak az életerejét akarod elszívni. Aztán újra ölsz, újra és újra. Évek, sőt évtizedek telnek el így, szinte öntudatlanul, a vér rabságában élve, aztán kezd kinyílni a szemed és azt látod, már nem olyan élvezetes, vicces, kielégítő megölni az embereket, mint azelőtt- kezdtem émelyegni. A gyomrom kavargott és szorosabban húztam fel a térdeimet a hasamhoz, mint eddig valaha. Mély levegőt vettem és próbáltam nem a hányingerre, vagy Ian véres történeteire gondolni. Nem jártam túl nagy sikerrel, de nem hánytam…ez a lényeg nem?- Más játékot keresel és találsz is. Átváltoztatod őket, persze előtte elcsábítod őket. Amikor felébrednek, azt sem tudják, mi történik velük, de neked ez tetszik. Viccesek. Aztán felmész egy nagy hegy tetejére, ahonnan mindent hallasz és látsz. Végignézed, ahogy a teremtett szörnyecskéid kiirtanak egy egész falut, majd szépen lassan megölik egymást is, így nem lesz rájuk gondod sem. De akár rabszolgákként magad mellett is tarthatsz egyet-kettőt- Teljes és elsöprő hányinger. Nincs valami kedvesebb vámpíros dumája? Amitől mondjuk elolvadnék, vagy ilyenek?
-         És te- suttogtam, tudtam, hogy hallja. Nem vállaltam azt a kockázatot, ha beszélni kezdek elhányom magam- hogyan lettél vámpír?
-         Még a hajón találkoztam egy nővel, a neve: Calista. Calista Mandenhall. Gyönyörű nő volt, gazdag családból, olyan, aki bárkit megkaphatott volna. Olyan nő, akihez hasonlóval még sosem találkoztam- megváltozott a hangja, kedvesebb lett. Féltékeny lettem- Szőke haja arany palástként omlott lágyan a vállára. Zöld szemei smaragdként ragyogtak. Akkoriban beragyogták az éjszakáimat és a nappalaimat- szinte teljesen magam előtt láttam a vetélytársamat: magas, szőke és bombázó. Mérgesen fújtam egyet. Ian nem vette észre- Első látásra szerelmes lettem belé, akkor ezt hittem- és igen! Ez az! Megkeményedett a hangja! Szóval csúnyán dobta a csajt és ennyi. Ugye?-  Később, amikor átváltoztam rájöttem minden egyes kis igézésére- igézés. Elraktároztam az agyam egy távoli zugába- Amikor először megláttam egy, a szeméhez tökéletesen passzoló zöld, testre feszülő ruhát viselt. Akkoriban ez elég kirívó volt, ma inkább visszafogottnak mondanám. Emlékszem a hangjára, arra az ezüstös hárfahangra , ahogy azt mondja:
-      Katona!
   Odamentem hozzá, magamban csodálkoztam, hogy tudtam egyáltalán megmozdulni.
-      Igen kisasszony?
   Remegett a hangom.
-      Merre vannak az utasok szobái?
-      Arra hölgyem.
   Elnézett arra, amerre mutattam, majd visszanézett rám. Kaján mosoly ült az ajkain.
-         Köszönöm Katona. Majd meghálálom.
   Kacsintott. Akkor megbotránkoztam a viselkedésén, de ma már tudom, mi, vámpírok elég gátlástalanok vagyunk- nevetett, végre egy normális nevetés- Amikor ezt mondta fogalmam sem volt arról, hogyan, vagy mivel akarja meghálálni a segítségem. Azt sem értettem, miért akar meghálálni egy ilyen egyszerű kis szívességet.
   Ám egy éjszaka bejött a katonai szállásra. Azt mondta fura hangot hallott a szobájában. Magával vitt, mert én, akit a nők és gyerekek megsegítésére tanítottak, voltam olyan kedves, hogy megmentek egy ártatlan, magányos nőt.
   Beértünk a szobájába. Körülnéztem, hallgatóztam, nem volt semmi, ami fura lett volna abban a szobában. Közöltem is vele, majd megfordultam és elállt a lélegzetem. Ott állt előttem teljesen meztelenül, bennem meg , mint egy taknyos kis tizenkilenc évesben, aki még nem volt nővel, sőt nem is látott meztelen nőt elkezdtek dolgozni a hormonok. Calista ezt ki is használta. És igen, lefeküdtem vele, ittam a véréből. Nem is egyszer- ezt valahogy nem akartam hallani. Reméltem a részletekbe nem megy bele- Amikor először megláttam az arcát, ahogy előbukkannak a szemfogai és a pupillái körül megjelenik egy vörös kör, a szeme fehérje pedig fekete lesz, az arcán pedig fekete csíkok domborodnak tudod mit mondtam neki? Tudod?- nézett rám, én erősen ráztam a fejem. Ian a sírás határán volt- Azt, hogy milyen gyönyörű. Ha nem lettem volna megigézve, akkor már rég elfutottam volna! Azt hiszem másokkal is eljátszotta ugyanezt, de nem túl sokunkkal. És itt van ez is!- siránkozott- Ha normál elmeállapotban lettem volna, ha ura lettem volna a gondolataimnak, akkor nem osztozkodtam volna rajta és a többiek sem. Aztán a hajó elsüllyedt, mi meghaltunk, majd újraéledtünk. Calista-t soha többé nem láttuk, de még hallani sem hallottunk róla. Egyszerűen olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött. Ki-és belépett az életünkbe, kerekestül felforgatta, de ő nem foglalkozott velünk, csak kihasznált minket, mint mi a saját áldozatainkat- újra kavarogni kezdett a gyomrom, pedig már majdnem teljesen elmúlt a hányingerem-  Miután átváltoztunk- kezdett össze- vissza ugrálni az időben-  először megöltük a még élő utasokat, majd a hullákból is kiszívtuk a vért. Mint mondtam nem voltunk sokan, ezért elég volt a vér mindnyájunknak – a fenébe is a hányingerrel, ha még mond valami véreset Isten bizony leütöm!- Néhányan átúsztak Európába, vagyis mindenki rajtam kívül. Nekem honvágyam volt. Tudod- nézett rám most először igazán azóta, hogy mesélni kezdett- nekünk nincs szükségünk oxigénre. Elvégre halottak vagyunk- megborzongtam a könnyedségtől, ahogy kimondta a…a szót- a szívünk sem dobog- közbe akartam szólni, de megállított- amit hallasz, azt a szívünk csinálja, de az csak hang, igazából nem dobog. Az új vámpírok szíve dobog egy ideig, de lassan mindünk szíve megáll, csak a hang marad meg. Miután hazatértem sokat gondoltam Calista- ra. Hozzá hasonló nőket öltem. Sokukat csupán kihasználtam, de jobban jártak volna, ha megölöm őket. Igaz, én vagyok a halál, de mindegyik az igaz halálért könyörgött, nekem elhiheted egy kegyetlen, bunkó szadista voltam- ugyanúgy megrémített, mint,amikor először találkoztunk, látta rajtam. Remegtem- Igen Lea! Ez vagyok én egy gyilkos- elég hülye reflex volt, de csakúgy bólintottam. Ian-en savanyú mosoly jelent meg- Ennyire megijesztettelek? Nem mersz tiltakozni sem? Az nálad nagyon nagy bajra utal.
   Lenyugodott. Hál’ istennek.
-         Aha. Arra utal. Biztosan- motyogtam.
-         Van esetleg kérdésed?- nagyot néztem,de bólintottam.
-         Hát, először is mi az az igézés?
-         Irányítod valaki elméjét, amikor megigézed. Azt teszi, amit te mondasz neki. Nincs választása.
-         És van olyan ember, aki képes ennek ellenállni?- nyeltem egyet.
-         Eddig- nevetett- csak egy emberrel találkoztam, aki ellen tudott állni.
-         Ez én vagyok- mosolyogtam- Ez jó, vagy rossz?
-         Neked jó, de hogy egyébként milyen hatással van rád, arról fogalmam sincs.-         És csak egy embert lehet egyszerre megigézni?
-         Általában igen, már a kettő is ritka. Nekem viszont plusz képességem, hogy egyszerre több embert is meg tudok igézni, amennyit akarok- mosolygott büszkén- És repülni is tudok, mint láttad.
-         Hogy érted, hogy plusz képesség?
-         Nem minden  vámpírnak vannak plusz dolgai. A legtöbbünknek, csak az alapok vannak meg: erő, gyorsaság, látás, hallás, gyógyulás és az igézés. Az erőnk, akár testi, vagy mentális, mind a korunkkal együttesen nő. Minél idősebb egy vámpír, annál erősebb. Néha az igézési alanyok száma is nő, de maximum kettőre. Többre soha. Nekem ez a több emberes igézés egy „ajándék”.
-         Vannak másfajta képességek is?- ez ijesztően hangzik. Ez az egész ajándékosdi. Nem tetszik ez nekem.
-         Persze! Jövőbe látás, láthatatlanná tevés, évszakok irányítása. És még rengeteg más. Vannak olyan képességek, amelyekről még nem is hallottunk, ebben biztos vagyok. Azt hiszem Calista képessége a csábítás volt- bólintottam.

-         Mitől függ az ajándék, mármint, hogy kinek van és kinek nincs?
-         Nem tudom- mosolygott- Van akinek halványan jelentkeznek a képességei ember korában, vámpírként pedig csak felerősödnek. De az ilyen nagyon ritka. Szerinted egy ember tud repülni?- elnevettem magam.
-         És mi van ezzel az állatvéres sztorival? És te mit iszol?- Ian hangosan röhögött( szó szerint)
-         Nincs semmi állatvéres sztori. Néhány vámpír kipróbálta és arra jutottak, hogy életben tart, de mindegyikük hamarosan meghalt.
-         Miért?
-         Mert annyira legyengítette őket az embervér hiánya, elvégre ők maguk is emberek voltak valaha, hogy az ellenségeik, mivel minden vámpírnak vannak ellenségei, levadászták őket és csak ennyi időbe telt- csettintett.
-         És veled mi a helyzet?- akarom én ezt tudni?
-         Én általában tasakos vért iszok, de néha még…öhm…mármint régen el szoktam látogatni egy-egy jó barátnőmhöz, de már tíz éve tasakos vért iszok- felhúztam a szemöldököm-  Tényleg!
-         Lefeküdtél velük?
-         Nem.-         Megölted őket?
-         Nem.
-         Akkor jó. És még egy kérdés. Hogy lehet megölni titeket?
-         Máris- nevetett szomorúan- máris meg akarsz ölni.Pedig egészen jól fogadtad, ahhoz képest, hogy ember vagy. Még a kiborulásomnál is csak egy kicsit lettél ideges.
   Felállt és elfordult. Én is felálltam. Próbáltam magam felé fordítani, de túl erős volt. Most tényleg egy gyenge kis embernek éreztem magam a csúnya- egyébként gyönyörű- gonosz vámpír mellett.
-         Ian kérlek fordulj vissza! Kérlek! Nézd- hadartam- nem akarlak megölni. Ezt csakúgy kérdeztem. Hülye kérdés, tudom, de kíváncsi voltam. Sajnálom- gondolkodtam, mit kéne mondanom- Tényleg tetszem neked?- ez hatott. Megfordult.
-         Igen! Benned megvan minden, amit kerestem:virágok, tűznek fénye, csillagok és énekesmadarak, a nyár illata, nyugalom virradat előtt- elmosolyodtam- Melletted olyan dolgokat érzek, amiket még soha, senki mellett nem éreztem. Teljesen új minden- mondta, majd olyan közel jött, hogy majdnem összeért az orrunk.
-         Én is ezt érzem- mormogtam.
   A nyakába fontam a karom és közelebb húztam. Nem ellenkezett. Nagy kezeit a derekamra rakta, átölelt, fulladás- szorosan összesimultunk. Lábujjhegyre álltam. Lehajolt hozzám, a nyelvemmel végig simítottam az alsó ajkán. Ian beleremegett, mire elmosolyodtam.
   Aztán minden nagyon gyorsan történt- még számomra is. Egyik pillanatban még a rét közepén álltunk, a másikban pedig az egyik gyönyörű fa volt a hátamnál.
-         Melletted nem nehéz elveszítenem az önuralmam- mondta Ian, majd lehajolt a nyakamhoz és megcsókolta, egyszer, kétszer…már számolni sem tudtam. A fejem kiüresedett.
-         Aha- motyogtam két levegővétel között- azért le sem tagadhatod, hogy vámpír vagy.
   Ijedten felnézett a kulcs csontomról.
-         Miért?
-         Mert nyakra támadsz- mosolyogtam. Ian elnevette magát, aztán beletúrtam ében hajába. Aztán az ajkaink találkoztak, majd a nyelveink. Először gyengéden simogatták egymást, aztán a kezdetben alig csóknak nevezhető dologból egy erős, intenzív csók lett, amibe teljesen belevesztem. Ian egyre szorosabban tartott, szorított magához és úgy éreztem kell is, hogy tartson, mert ha elengedne menten összeesnék a csókjai utóhatásaitól.