Bementem a házba. A lábaimat valahol magam után vonszoltam. Kimerültem. Ian kimerített.
   Akaratom ellenére képek zuhataga árasztotta el az agyamat, az agyamon keresztül a képek megjelentek a szemem előtt: én, Ian, kék szemek, őrjítően gyönyörű ajkak, szélben táncoló szénfekete hajfürtök.
   Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ahhoz, hogy ember legyen. Az, hogy gyönyörű fel sem ér azzal, ahogy valójában kinéz, varázslatos..hmm..talán.. A varázslatos szóban benne van az,hogy varázslat, vagyis nem természetes. Álom szép. Annyira szép, hogy ahányszor csak ránéztem a mai nap belesajdult a szívem.
   Azt mondtam neki, hogy seggfej. Talán túloztam egy kicsit. Azt mondta kipróbálná és a fenébe is én is szívesen kipróbálnám. Azt viszont nem tudom, ezzel arra akart-e utalni, hogy tetszem neki? Nem hinném.
   Igazság szerint tudtam, hogy nincs éppen átlagos külsőm. Valahogy lágyabbak és szebbek a vonásaim, mint az embereknek, az alakom is jó a jobbnál. Az arcomat sötébarna, hosszú haj keretezi, ami ugyanolyan, mint a szemem színe. Ez egoistának hangozhat, de egyszerűen csak érezem milyen hatással vagyok a fiúkra és az emberekre. Ettől függetlenül elég tapasztalatlan vagyok a pasik terén. Soha nem volt komoly kapcsolatom, csak csókok meg ilyenek, de semmi járás, vagy ilyesmi. Lehet, hogy annyira nem voltam ijesztő , hogy szóba álljanak velem, nade járás? Kizárt.
   Össze-viszsza kavarogtak a gondolataim, ami csak olyankor szokott történni, amikor valamire rá fogok jönni.
   Mentem bamba tekintettel a kanári sárga folyosón a narancssárga konyhába egy kis harapnivalóért.
   Megálltam és hallgatóztam. Nagyapa nincs itthon, biztos elment nagyi sírjához. A nagymamámat nem ismertem, sőt még apa sem ismerte. Meghalt, amikor apu született. Anyu szülei tavaly haltak meg pár hónap különbséggel. És hát az én szüleim. Anyu kint éli boldog életét Angliában. Megszegte az apámnak tett ígéretét, miszerint vigyázni fog rám akkor is, ha ő meghal.
   Az apám. Hát ő már két éve meghalt autóbalesetben. Frontálisan ütközött egy busszal, vagy mi. Apa természetesen személyautóval volt. Hát nem maradt túl sok a kocsiból, bár a buszból sem. Beleborult egy árokba, csak azt nem tudják, hogyan.
   A busz utasai közül öt ember eltűnt, azt mondták, egy olyan helyre estek a buszból, amit nem találtak meg, vagy éppen rajta sem voltak azon a buszon. Lekésték, meg ilyenek. Ezt mondták.
   Csakhogy pár héttel a baleset után becsengetett valaki az eltűntek rokonaihoz, amikor pedig szegény rokonok kiértek, az elveszett szerettük hullája fogadta őket az ajtóban. Még most is borsódzik a hátam, ha erre gondolok. Szegény emberek! Együtt tudok velük érezni, mert az apám is eltűnt, szóval én még várok. Várok arra, hogy hozzánk is becsengessenek és végre meglegyen az apám teste és normál körülmények között eltemessük.
   Ekkor visszatértek a képek: Ian, amikor azt mondta vámpír és, hogy több, mint száz éves. Amikor éreztem az elméje erejét, amikor Mia elhitte az esti kiruccanásos meséjét. Vajon miért? És én miért nem?
   Kinyitottam a gesztenye színű konyhaszekrény ajtaját és kivettem egy poharat, amibe vizet engedtem.
   Furcsa érzésem volt. Mintha nem vízre szomjaztam volna, hanem levegőre. Úristen! Nem vettem levegőt azóta, amióta beléptem az ajtón, körülbelül öt perce. Jézusom. Miért nem fulladtam meg? Nem mintha meg akartam volna, de egy normális ember, ami én nem vagyok, már megfulladt volna. Pár másodperc őrlődés után megnyitottam a tüdőm a levegőnek, ami átjárta a bensőmet és nyugtatóan hatott rám.
   Megittam a vizet és a mosogatóba raktam a poharat. Benéztem a hűtőbe, de semmi kedvemre valót nem találtam, úgyhogy dühösen becsaptam és ijedtemben hátraugrottam egy métert.
-         Mit ártott neked az a hűtő?- kérdezte nagyapa, aki a legjobb öltönyében volt és a kedvenc szürke kalapjában. Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy nem vettem észre, amikor hazajött. Kezdek figyelmetlen lenni.
-         Atya Úr Isten!- pihegtem- Tudod, hogy mennyire megijesztettél?- kapkodtam a levegőt. Valójában örültem, hogy nagyapa hazajött. Így elterelte a figyelmemet, főleg egy ilyen kommandós, hűtőajtós akcióval.
-         Őszintén? Észrevettem az ugrásod nagyságából!- mosolygott- Egyébként sajnálom, nem direkt volt Lea. Ma jobb lábbal keltél fel?
-         Nagyon vicces vagy papa!- mindig bal lábbal kelek fel, mert az ágyam- nagy francia ágy- bal oldalán alszom és ott mindig bal lábbal kelek fel. - Igazán szellemes- mondtam, de azért magamban somolyogtam.
-         Na milyen volt a mai napod?- kérdezte és bement a szobájába átöltözni.
-         Hát egész jó, de egy kicsit furcsa- kiabáltam utána- tudod..á semmi. Nem fontos. Lesz ma este valami jó kis foci meccs?- ez egy kicsit felvidított. Nagyapa kijött a szobából egy pólóban és egy melegítőben. Bejött ő is a konyhába. Ősz haját előröl hátra simította a kopasz részre.
-         Ha semmi, akkor semmi- mondta komor tekintettel- Tudod, hogy nem foglak faggatni!- bólintottam- Egyébként lesz- elővett a kenyértartóból egy zsemlyét, a hűtőből vajat, szalámit és paprikát. A konyhaszekrényből pedig kést és vágódeszkát. Odamentem hozzá és intettem neki a fejemmel, hogy megcsinálom- mármint meccs.
-         Egy elég lesz?- néztem a zsemlére- Akkor jöhet a sör és a popcorn.
-         Persze- emelte égnek a tekintetét a sör hallatán- de te csak alkohol menteset ihatsz. Egy zsemle elég lesz, köszönöm
   A szendvicsét pár perc alatt megcsináltam, magamnak pedig pattogattam kukoricát. Két üveg sört is kikészítettem, az enyém természetesen alkohol mentes. Sosem ihattam alkoholt( otthon). Úgy gondoltam, amit nagyapa nem tud, az nem fáj neki, nem mintha alkoholista lennék.
   A meccs elkezdődött. Két kortyot ittam a sörömből, és vége lett a meccsnek. Mármint, amikor felébredtem. Átaludtam az egészet nagyapára dőlve.
-         Azt hiszem lefekszem- dörmögtem álmos hangon.
-         Menj csak kicsim. Reggel találkozunk- mondta egy borostás puszi kíséretében. Felálltam a kékes kanapéról és félig alva felvánszorogtam a lépcsőn. Csodálkoztam, hogy nem estem le. Felértem az emeletre és szó szerint bele estem az ágyamba, nem kellet sok és már el is aludtam.
   Amikor reggel felébredtem halványan emlékeztem valamiféle furcsa álmokra, de hamar el is felejtettem, még az álmok apró szilánkjait is. Éppen kiléptem az ajtón, amikor nagyapa utánam szólt. Első mozdulatom a zsebem felé irányult, hátha bent hagytam a kocsi kulcsot, vagy nem vettem be a gyógyszert, de elvileg minden rendben volt.
-         Várj egy percet kicsim!
-         Valami baj van papa?- megijesztett.
-         Hát..én..nem akarok tolakodó lenni, de..szóval azt vártam majd elmondod magadtól, de nem tetted, szóval, gondoltam rákérdezek- össze-vissza beszélt. Magamra emlékeztetett, amikor ideges vagyok és egyfolytában hülyeségeket hablatyolok.
-         Térjünk a lényegre- köszörültem meg a torkom.
-         Csak annyi az egész, hogy láttalak tegnap azzal a fiúval. Ő a barátod,vagy jártok, vagy hogy mondják ezt na- meglepődtem. Nem gondoltam, hogy bárki is meglátott minket.
-         Hát ő..ő egy új osztálytársam és nem járunk, csak barátok vagyunk. A neve egyébként Ian Silver- nem vártam semmiféle reakciót nagyapától, de kaptam egy meghökkenést. Ez rossz, mert ha esetleg járnánk, vagy ilyesmi, szóval akkor..akkor.. De mi nem is járunk!
-         Silver…hmmm…ismerős. Szóval akkor nem járkáltok egymással?- kérdezte, mire elnevettem magam.
-         Nem nagyapa, nem járunk- az ő szájából a járás egy nagyon bűnös dologként hallatszott- Ennyi.
-         - Ennyi- ismételte reflexszerűen- Menj iskolába.
-         Már itt sem vagyok –vigyorogtam és egy puszit nyomtam az arcára. A nagy járás témánk közepette teljesen kiizzadt az idegességtől. Szegény nagyapa.
-         Sajnálom, hogy ennyire kíváncsi voltam.
-         Semmi baj! Jól esik, hogy törődsz velem. Szeretlek papa. Szia!
-         Én is szeretlek kicsim, szia.
   Huh. Legalább nem a sexről beszéltünk. Azt nehezebben viseltem volna. Bár tetszik az a szó, hogy járkálás.
   Beültem a kocsiba és elindultam a suliba. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy minden órán Ian mellett kell ülnöm. Valami azt súgta kerüljem, amit nem értettem, mivel egészen eddig nem foglalkoztam a kisugárzásával. Miért pont most?
   Néha-néha eszembe jutott a tegnapi gondolat tengerem, amibe hősiesen elmondhatom belefulladtam. Nem jöttem rá arra, amire rá kellett volna. Ez baj, eddig mindig rájöttem a dolgokra, amik rejtve voltak számomra. Most pedig nem. Még mindig töprengtem, de nem jutottam semmire, vagyishogy természetesen jutottam. De azok lehetetlennel felérő őrültségek lettek.
   Megráztam a fejemet és bekapcsoltam a rádiót.  Végig hangosan énekeltem vele, remélem nem sokan hallották.
   Amikor begördültem a parkolóba egy sötét alakot láttam meg a tető alatt.
   Kerüld! Érted? Kerüld! Legyintettem egyet a szemem előtt, a hang eltűnt. Kiszálltam a kocsiból és eleredt az eső. Csúcs! Körülnéztem: sehol senki. A tőlem telhető leggyorsabban odafutottam Ian-hez. Alig ért el pár esőcsepp.
-         Szia!- vigyorgott.
-         Szia!- mondtam mogorván.
-         Mi az?- biggyesztette az ajkát gúnyosan. Nem igazán hatott rá a rossz hangulatom- Csak nem haragszol rám? A barátodra?
   Magamban valami csípős visszavágáson gondolkodtam, miközben ránéztem. Rossz döntés, főleg, hogy belenéztem a szemébe. Mondat közben tátva maradt a szám. Nem hiszem el, hogy egy csomó nap után is megrökönyödöm a szépségén. Kíváncsian fürkészte az arcomat, mire elvörösödtem. A következő pillanatban kihagyott a szívem a szédítő félmosolytól, ami tele volt önelégültséggel. Egy kicsit magamra emlékeztetett.
   Nem tudom mit gondoltam! Egy ilyen pasi persze, hogy tudja magáról milyen iszonyatosan jól néz ki. Ez a fickó teljesen elveszi az eszemet.
-         Jól érzed magad?
-         Nem- mondtam és nyelvet öltöttem rá. Mosolygott a kijelentésemen.
-         Akkor esetleg elmenjünk az orvoshoz és ellógjuk ezt a napot?
   Még soha nem lógtam. Miért pont most kezdeném el? És miért pont vele? Hülye kérdések. Az agyamra mennek. – Lea biztos, hogy jól érzed magad?- kezdett tényleg aggódni.
-         Na jó!- adtam meg magam. ( nem mintha olyan sokat kellett volna győzködnie)
-         Tényleg?- nem hiszem el!
-         Mi van? Komolyan! Megtennéd, hogy nem lepődsz meg minden velem kapcsolatos dolgon?
-         Nyugi Lea! Csak azért szoktam meglepődni dolgokon, mert te mindig meglepsz. Nem igazán tudok rajtad kívül ilyen személyről. Ráadásul te rejtély vagy, amit meg kell fejtenem, mert imádom a rejtélyeket-kacsintott, mire égnek emeltem a tekintetem.
-         Hova megyünk és mivel?
-         Hát először talán az orvoshoz. Utána meg majd kitalálunk valamit.
-         Oké, de a mivel kérdésemre nem válaszoltál.
   Elkezdtem topogni idegességemben, mivel a suli előtt álltunk és éppen el akartunk lógni.
-         Gondolom a te kocsiddal. Nem lenne szerencsés, ha itt hagynánk és egyébként is így gyorsabb. Futva annyi lenne, vagy kicsit előbb odaérnénk talán, mintha százhúsz-kétszázzal mennénk.
-         Akkor menjünk már, mielőtt valaki meglát minket- sürgettem.
-         Menjünk- mondta és kézen fogva rángatott maga mögött. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ahol találkoztak az ujjaink, a kezén milyen meleg a bőr, lágy és puha.
   Odaértünk a kocsihoz és nyújtotta a kezét a kocsi kulcsért. Hamiskás mosollyal megráztam a fejem. Mérgesen fújt egyet és beült az anyósülésre. Nevetnem kellett rajta.
-         Mi az?- gúnyolódtam- Csak nem mérges vagy a barátodra?
-         Nagyon vicces- karba font kézzel játszotta a sértődöttet.
   Amíg Ian magában fortyogott én elgondolkodtam azon mit is csinálok most valójában? Egy félig idegen (halálosan szexi) srácot furikázok a kocsimban, azért hogy együtt ellógjuk ezt a napot és valami randi féleséget csináljunk.
   Nem vagyok normális! Bár ezt már tudtam, de ki mondta, hogy annak kell lennem?
-         Eldöntötted hova megyünk?- kérdeztem kíváncsian.
   Oldalról rám sandított, talán azért, hogy lássa a reakciómat. Viszonoztam a pillantását.
-         Hát talán elmehetnénk az egyik vízeséshez. Mit szólnál a looking glass-hoz?
-         Az a kedvencem!- csúszott ki a számon. Pont erre a reakcióra várt.
-         Akkor jó! Nekem is az a kedvenc helyem- lelkesült fel- Elviszlek egy olyan helyre, ahol még tuti nem voltál.
   Ebben kételkedtem. Vagy százszor voltam azon a  helyen és mondhatom minden zeget- zugot megtaláltam. Nem hiába a kedvenc helyem.
   A hátralévő időben egyikünk sem szólalt meg. Pár perc alatt az orvosnál voltunk. Elkezdtem azt játszani, hogy fáj a fejem, rosszul vagyok. Biztosan nagyon rosszul játszottam, mert Ian elég furcsán nézett rám, szinte rosszallóan. Mondtam, hogy ez az első lógásom!
-     Mi van?
-     Mit csinálsz?
-     Nem látszik hogy beteg vagyok? Az baj-elkezdett hangosan, torka szakadtából nevetni.
-     Ja! Te el akarod játszani, hogy tényleg rosszul vagy?- láttam rajta, hogy emlékszik arra,amit mondtam és igyekezett nem meglepődni. Több, kevesebb sikerrel.
-     Miért? Talán van jobb ötleted?- kezdett felidegesíteni.
-     Maradsz a kocsiban, vagy bejössz velem?
-     Gondolom bemegyek.
   Kiszálltam és bezártam a BMW-t. Elsétáltunk az ügyeletre és leültünk a számomra büdös gyógyszer szagú és idegesítően fehér váróban.
   Egymással szemben ültünk. Ian az ajtót bámulta, nem nézett rám, még egy másodpercre sem.
   Kihasználtam ezt az időt és végigmértem a szememmel. V kivágású póló volt rajta, ami hasonlított a szeme színéhez: ezüstös-kék. Tátva maradt a szám a mellkasából feltáruló résztől. Belesajdult a szemem, annyira bámultam. A V alakban jól látszott tökéletesen faragott felsőteste egy apró darabkája, amitől valószínűleg minden nőnek beindult a fantáziája. Volt egy olyan érzésem, hogy elég sok nő akár meg is halt volna érte, és nemcsak a mesteri felsőtestért, hanem az egész férfiért. Együtt tudtam érezni velük.
   Mikor már úgy éreztem elég ideje bámulom, próbáltam elszakítani tőle a tekintetemet, de nem sikerült. A végére már elkezdtem azon gondolkodni, vajon mikor fog csorogni a nyálam?
   Áttanulmányoztam Isteni arcvonásait  és selyem puha haját. Az ajkai ívét. Tetszett, hogy az alsó ajka teltebb a szokásosnál. A szemeit hagytam utoljára, mert azok a szemek mindenemet felégettek, mindenen átláttak és megigéztek. Láttam bennük a tenger hullámait, az éjszaka sötétjét, az égbolt világos kékjét és saját magamat. Úgy éreztem azok a szemek még a lelkemet is elveszik tőlem olyan mélyen belém látnak.
   Amikor belenéztem az acélos, hideg kék szemekbe elvesztettem gondolataim vékonyka fonalát, kihullottak a kezemből. Tetszett az érzés, a felperzselő érzés amit  csupán a nézése kiváltott belőlem, a pirulásnak nem örültem annyira. A közelségétől pedig apró elektromos szikrák táncoltak körülöttünk halkan pattogva.
   Pirulásom közepén szerencsémre behívott minket egy középkorú, göndör, barna hajú nő. Akár szépnek is mondható volt. Úgy gondoltam ő lehet az orvos asszisztense.
   A szobába lépve egy ősz hajú, idős, de kedves arcú férfit pillantottam meg.
-     Nos fiatalok- kezdte- mi a panasz?
-     Csak arra szerettük volna megkérni, hogy adjon nekünk igazolást a mai napra- mondta Ian az orvos szemébe nézve, aki megbűvölten ült a székében. Olyan halkan mondta ki a szavakat, hogy csak ő, én és a doktor hallhattuk. Meglepődtem azon, amit mondott, mindenki- még én is,pedig kezdő vagyok- tudja, hogy ez a szöveg nem igazán hatja meg az orvosokat. Miért is bíztam meg benne? Legszívesebben fejbe vágtam volna. Ez az orvos sem olyan hülye, hogy adjon két igazolást két dilis fiatalnak. Mit hitt Ian?
   Teljesen bepánikoltam. Mi lesz, ha a doki felhívja a sulit, a suli meg nagyapát, hogy lógtunk, vagyis hogy próbáltunk, de a tervünk az elején dugába dőlt , szóval nem sikerült. Talán ez enyhítő körülmény, nem?
   Magamban kerestem a kibúvókat, miszerint Ian hibája és, hogy csak azért mentem bele a lógásba,mert tetszik nekem, úgy döntöttem ez nem a legjobb ötlet.
   Miközben magammal vitáztam az orvos megszólalt:- Persze! Természetesen!- mondta. Most én lepődtem meg, vajon pénzt adott a doktornak, amíg nem figyeltem, vagy mi? Mert elég pénzesnek tűnik Ian, ha csak a ruha márkáit megnézzük. Arra jutottam fogalmam sincs , mit csinált Ian.
-         Agatha- szólt az asszisztensnek- kérlek írj két felmentést a mai napra ezeknek a gyerekeknek- mutatott ránk. Szintén nagy meglepetésemre a nő hallgatott rá és meg sem kérdezte mi a bajunk, vagy ilyenek. (hál’istennek)
-         Azonnal- és már írta is.
   Alig pár perc után odaadta a papírkákat- ijedtemben alig bírtam annyit kinyögni, hogy viszlát- és mi kiléptünk az ajtón. Fellélegeztem. Utána hirtelen elborult az agyam.
-         Mit csináltál velük?- kérdeztem Ian-től, akit, amikor kiértünk a kocsihoz karon ragadtam és arccal a kocsi ablakának nyomtam. Nem ismerek magamra!- Ha bármi bajuk esett én esküszöm…
   Őrületes sebességgel megfordult, megfogta a csuklóimat és hátra nyomta őket.
   Az arca csak közeledett…és közeledett..közeledett, amikor már olyan közel voltunk, hogy majdnem összeért az orrunk megállt. Megéreztem arcszeszének édes illatát, majd a leheletét, ami édes és savanyú volt egyszerre. Egyszerűen mennyei illata volt, annyira finom, hogy vonzott magához.
   Ebben a pillanatban örültem, annak, hogy a hátamra nyomta a csuklóimat,mintha egy fajta bilincsben tartaná a kezemet, mert legszívesebben a nyaka köré fontam volna a karom és megcsókoltam volna azokat a kéjre csábító, őrületes ajkait.
   Észrevette, hogy az ajkait bámulom, mire elmosolyodott és kivillantak tökéletes, hófehér fogai. Öntelt mosoly volt egy kis örömmel vegyítve, de a végeredmény fantasztikus lett.
   Sajnos elengedett és hátralépett. A pillanatnak-amire talán már azóta vágytam, hogy megláttam- vége szakadt.
   Hangosan sóhajtottam egyfajta csalódottság kifejezéseként. Reméltem Ian nem hallotta meg.
-         Bocs- mondta, mielőtt beült volna a kocsiba- Csak nem szeretem az erőfitogtatást- felhorkantam. Persze! Nem szereti az erőfitogtatást. Kezdek ideges lenni- Egyébként semmi bajuk nem lesz- próbált megnyugtatni- Bízz bennem- megint felhorkantam.
   Nem igazán hittem el, amit mondott, mivel nem bíztam meg benne. Rásandítottam a szemem sarkából,- amit titkos pillantásnak szántam, de visszanézett rám- Tényleg igazat mondok!- mondta őszintébben. Majdnem hittem neki, majdnem- Én azt hittem erre te is képes vagy.
   Leesett állal bámultam. Miért lennék képes erre, amit igazából azt sem tudom, hogy mi. Nem tudom konkrétan mit tett az orvossal és az asszisztensével. Én nem igazán láttam semmit, csak annyit, hogy az orvos szemébe nézett és ugyanaz az erő sugárzott belőle, amikor Mia-val és velem beszélt az esti sétájáról.
-         Hát úgy tűnik nem vagyok képes erre. És nem tudom, mit csináltál, csak azt, hogy Mia-val is valami hasonlót tettél. De ezt most hagyjuk. Talán később beszélünk róla. Menjünk a vízeséshez és mutasd meg nekem azt a helyet, amit még soha nem láttam… szerinted- tettem hozzá halkan.
-         Nem hiszed, hogy tudok újat mutatni, legalábbis a vízesések terén- mosolygott a saját kétértelmű mondatán. Ma mindenkinek csak faviccekre futja?
-         Menjünk már!
-         Rendben Lea!- csak a nevem volt, de ahogy kimondta…az felért egy simogatással- Ja és Lea…
-         Igen?
-         Tényleg sajnálom.
-         Tudom- azzal beszálltunk a kocsiba és csak egy szupermarketnél álltunk meg kaját venni, mert Ian szerint piknikezni fogunk és egy ember sem fog minket észrevenni- ez volt a kikötésem, senkivel nem akarok találkozni. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd ezt a kikötést teljesíteni neki.
   Aztán elindultunk a BMW- vel el a városból, hogy egy randi féleséget csináljunk és ellógjuk a napot.
   Tetszett az ötlet. Csak ő, meg én. Édes kettes.