Felöltöztem, leszaladtam a konyhába. Megettem a reggelim, felszaladtam a fürdőbe egy kis sminkért, újra leszaladtam és puszit nyomtam nagyapa arcára, aki úgy láttam nagyon jól szórakozik a szétszórtságomon.
   Nagyapa alapból ilyen vidám természetű volt, egyébként meg imádtam, amikor mosolygott, mert kis nevetőráncok szaladtak a szemei és a szája köré. Miközben nevetett mindig hátrafésülte ősz haját a homlokáról arra a részre, ahol kihullott a haja és csak egy kopasz folt volt.
-         Tudod- morfondírozott, miután utánam kiabált, mert az asztalon hagytam a kocsi kulcsom. – az én időmben minden és mindenki lassabb volt. – nézett rám jelentőségteljesen, de mosolyogva. Előjöttek az imádott kis nevetőráncai.
   Az egyik kezében egy vízzel teli poharat tartott, a másikban pedig egy kis, fehér, gyógynövényes, vagy milyen pirulát, amit ő maga csinált,mivel gyógyszerész volt. Arról fogalmam sem volt, hogy hogyan és miből.
   A szájába dobta a gyógyszert, ivott rá és lenyelte. Odatolta a poharat nekem és a kezembe nyomott egy másik pirulát, követtem a példáját: lenyeltem. Soha nem éreztem magam se jobban, se rosszabbul ettől az izétől. Úgy gondoltam se nem árt, se nem használ.
 -    Tudom nagyapa, de most rohannom kell. – mondtam sietve és még egy csókot nyomtam  az arcára.
-   Persze, hogy tudod. - morogta, amire muszáj volt elmosolyodnom. - Na menj! És semmit ne hagyj itthon.
-   Rendben! Délután találkozunk. –és kirohantam.
   Nem voltam igazán késésben, de azért egy kicsit túl kellett lépnem a sebességkorlátozást, az én kis BMW X5-ösömben.
   Tudom! A BMW hallatára mindenki elámul, hogy tizenhat éves és már ilyen kocsija van? Hát én nem tehetek arról, hogy az apám híres gyógyszerész volt és, hogy jól keresett. Igaz, anyu vette nekem a tizenhatodik szülinapomra, még abból a pénzből, ami apu számláján volt, azon a számlán, amit a halála után találtunk meg.
   Egy évvel ezelőtt  bementünk a bankba és egy férfi azt mondta:
-         Mrs. Jefferson, a férje megkért, hogy adjam ezt oda. – és anyu kezébe nyomott egy kulcsot, egy banki páncélszekrény kulcsát. – Kérem kövessenek.
   Követtük, majd beléptünk a páncélterembe.
-         A hármas számú az önöké. Most magukra hagyom önöket, ha nem bánják. - azzal elment.
   Anyu nyitotta ki. Rengeteg pénz volt benne és egy levél:

Drága családom!

Ha ezt olvassátok, akkor valószínűleg halott vagyok. A kérdés az, hogy a halál melyik oldalával találkoztam. Nos, csak azt szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek titeket és bármit is tettem, az csak értetek volt. A pénzt használjátok valami okosra.

Lea! Vigyázz magadra és ne hagyd, hogy becsapjanak, nem minden és mindenki az, aminek látszik. Tudom, hogy nem akarsz gyógyszerész lenni, nem is kell. Csak egy gyógyszer készítését tanuld meg: a gyógynövényes kapszuláét. Kérdezd meg nagyapádat róla, ő tudja, hogyan készül. Tudom, most, hogy meghaltam megváltozik az egész világod, és te is.

Deanna! Vigyázz magadra és a lányunkra, óvd mindentől és maradj vele, amíg felnő. Találj magadnak egy másik férfit, aki jobb, mint én. Legyetek óvatosak, nem tudjátok mibe keveredhettetek bele.

(Nem lett túl jó búcsúlevél, de gondolom a semminél jobb.)

Szeretettel: A.

  Rengetegszer átgondoltam ezt a levelet, vajon apu mire utalhatott azzal, hogy a kérdés az, a halál melyik oldalával találkoztam. Meg ott van az is: nem minden és mindenki az, aminek látszik.
   A két leglényegesebb dolog viszont: nem tudjátok mibe keveredhettetek bele,tudom, most, hogy meghaltam megváltozik az egész világod, és te is.
   Ebből igazából arra következtettem, apu tudta, hogy ilyen leszek akkor, ha meghal. A baj csak az, hogy ettől sokkal több dolgot tudott…amiket nem mondott el nekem.
   Egyébként nagyapa nem tud erről a levélről, nem mondtam neki semmit, se én, sem pedig anyu.
   Szóval, anyu ebből a pénzből vette az én fekete, kis kocsimat. Felszerelte minden extrával.
   Kiszálltam, és bezártam az autót. Elképzeltem, ahogy őrült sebességgel száguldok vele az utcán- közben végigsimítottam rajta és behunytam a szemem. Attól hogy én magam gyorsabb lettem, megimádtam a gyorsaságot, ami ebben a kocsiban nagyon is megvan.
   Halk, puha ,de számomra mégis hallható léptek ráztak fel képzelgésemből. Hátrafordultam, az én gyorsaságommal és Mia zöld szemeivel találtam szemben magam. Megadásként feltartotta a kezeit.
-         Nyugi- motyogta- csak én vagyok. Hátradobta barnás-szőke haját és kifésült pár tincset az arcából, amitől láthatóvá váltak barnás szeplői, amik halvány bőréhez képest sötétek voltak, mégis jól álltak neki.
-         Mia. –mondtam egy nagy mosoly és egy ölelés keretében. - Örülök, hogy látlak!
-         Én is Lea! Hallottad, hogy új srác jött a suliba?- kérdezte azzal a kedves hangjával.
-         Nem- izgatott lettem- és hogy néz ki? Ugye jól? Mondd,hogy jól néz ki!- könyörögtem.
-         Azt mondják igen, de én még nem láttam és ha itt ácsorgunk egyikünk sem fogja látni. -megfogta a kezem és elkezdett ráncigálni, be a suliba- persze csak azért sikerült neki, mert hagytam magam.
   Alighogy beértünk, megláttunk egy kisebb csoportosulást balra, az aulában. Mia tovább ráncigált, bár kicsit nehezebben, mint az előbb, mert földbe gyökerezett a lábam. Elkormányzott oda, ahol a tömeg megpróbálta nem bámulni az új jövevényt, aki lélegzetelállító volt. Főleg így, napfényben.
   Kék szemei még szebben ragyogtak, olyanok voltak, mint két tökéletes zafírgömb, sötétkék szegéllyel. El akartam merülni azokba a szemekbe. Hollófekete haja selymes volt- biztos voltam benne, hogy az- fényes és puha. Ma egy sötétkék  felső volt rajta , egy sötétkék farmerral. Tévedtem a feketével kapcsolatban, a kék még annál is jobban állt neki, illett a szemeihez.
   Engedte, hogy bámulják, vagyis nem nézett föl a könyvből, amit igazából nem is olvasott. Pár másodpercig gyönyörködtem benne, majd odafordultam Miahoz, aki tátott szájjal bámulta a férfit. Igaz őt nem bűvölte meg annyira, mint engem, neki csak egy szexi srác volt.
   Maradni is akartam, meg menni is.
-         A fenébe- morogtam, pedig nem kellett volna, mert megismerte a hangomat és azonnal felnézett. Találkozott a tekintetünk. Láttam rajta, meglepődött azon, hogy itt lát. Arról fogalmam sem volt, hogy az én arcom mit árulhatott el, mert próbáltam összpontosítani, nehogy bármit is leolvasson, bár tudtam, késő. Elpirultam. Lángolt a bőröm a tekintetétől.
   Megráztam a fejem, hogy rendbe szedjem a gondolataimat és kirázhassam a fejemből ezt a hülyeséget.
   Én nem lehetek szerelmes belé. Lea, tegnap ez a fickó meg akart ölni!
-         Téged bámul?- mondta Mia , bár inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek.
   Ian felállt- emberi sebességgel- biztos nem akarja leleplezni magát. Én sem akartam elárulni magam, ezért nem futottam még el arról a helyről, ahol álltam, pedig legszívesebben azt tettem volna.
   Kilépett a széksorok közül és elindult felém. Amikor felállt mindenki levette róla a szemét, de most- mondhatom fantasztikus- mindenki engem bámult.
   Könnyed léptekkel jött felém, én meg hátat fordítottam és ott hagytam. Ami nem sikerült teljesen, mert jött utánam. Felértem az első emeletre, majd rohanni kezdtem, mert senki nem volt a folyosón, csak ő és én.
  Megálltam, hátranéztem, eltűnt. Ekkor meghallottam a lélegzetvételét, sőt éreztem is magamon. Majd a leheletét is, ami kábítóan édes volt.
   Odafordultam hozzá, közelebb volt, mint gondoltam. Az orrunk majdnem összeért. Már megint azokba a hideg, kék szemekbe ütköztem, amik tele voltak megbánással.
-         Lea- szólalt meg rekedtes hangon.
-         Ide figyelj- fojtottam bele a szót- csak hagyj békén ,jó? Én őrzöm a te titkodat, te az enyémet. Ennyi, kész, vége. – meglepődött, már megint. Kezd idegesíteni ezzel.
-         Én csak- mondta kicsit összeszedettebben – bocsánatot szerettem volna kérni a tegnapi miatt..te, hogyhogy ilyen gyorsan gyógyulsz?
-         Úgy, hogy ügyes vagyok- motyogtam.
-         Nézd, tényleg sajnálom. –mondta és láttam a szemében a megbánást.
-         Túl vagyok rajta oké?
-         Oké! Megvársz itt? Mindjárt jövök. –azzal eltűnt.
-         Azért puszipajtások nem leszünk. - mondtam magamnak. Nem kellett sokat várnom és már meg is jött.
-         Itt vagyok! –kicsit felengedett és visszatért a vidám, gúnyos fény a szemébe, meg a szívdöglesztő félmosoly is. – Szóval kicsi Lea egy suliba fogunk járni.
-         Aha, fantasztikus. – nem éreztem magam túl kedvesnek, de nem is akartam az lenni.
-         Egyébként, ha hiányolod a barátnődet, akkor azt kell mondjam, hogy lent van az aulában és a többiekkel rólunk pletykálnak. - éreztem,  hogy nem megnyugtatni akart ezzel, hanem a reakciómra volt kíváncsi.
-         Még jobb. – gondolhattam volna, hogy most én leszek pletyka-terítéken. Elindultam a második emeletre, ahol az első óránk kezdődött. Mostanra már benépesült a suli és nem csak ketten voltunk a folyosókon. Ian jött utánam a táskájával a kezében.
-         Figyu! –kezdtem- Miért követsz?- megvonta a vállát.
-         Egy osztályba fogunk járni kicsi Lea- kacsintott.
-         Mi?- kérdeztem felháborodottan, bár örültem is neki, pedig nem szabadott volna- De hát te idősebb vagy!
-         Aham. Te tizenhat vagy ugye? Tegnap ezt mondtad.
-         Igen, annyi vagyok, de te hány éves vagy?
-         Tizenkilenc- meglepetésemben megálltam.
-         Tizenkilenc? Az meg hogy lehet, mármint nem negyedikesnek kellene lenned, vagy ilyesmi?- oldalba bökött, hogy menjük.
-         Hát, ki fogsz nevetni, de kétszer jártam a nagycsoportot, nulladikas voltam és év vesztes vagyok. –ezen tényleg nevetnem kellett.
-         Ez most komoly?- néztem rá a szemem sarkából, hogy lássam igazat mond-e.
-         Nem teljesen. - mosolygott- Gyönyörű vagy - mondta hirtelen és majdnem kicsúszott a számon, hogy te sem vagy semmi.
-         Ian hagyd ezt abba!- mondtam szinte parancsolva.
-         De miért? Azt ne mondd, hogy te nem próbálnád ki. Én úgy vettem észre, nagyon bámultál, amikor olvastam és néha most is oldalra pillantasz megbizonyosodni arról hogy még mindig itt vagyok-e.
-         Szemét! Egyébként meg nem próbálnám ki- hazudtam, mire felemelte egyik gyönyörűen ívelt szemöldökét- Egy: nem is ismerlek, kettő: tegnap este nem tudom, mi történt veled és őszintén szólva, fogalmam sincs arról, amiket akkor mondtál. Szóval…
-         Én…én nem mondhatok el dolgokat, de úgysem hinnéd el őket.
-         Nekem mindegy mit mondasz el és mit nem- ez egy kicsit bunkóra sikeredett- de felőlem lehetünk barátok?- ez egy jó nagy kérdés lett. Elnevette magát, lágyan, édesen és szomorúan.
-         Majd meglátjuk. De talán be kéne mennünk- mutatott az ajtóra. Az óra már elkezdődött. Irodalmunk volt, ahol egyedül ültem, de persze nem sokáig. Ian leült mellém.
-         Nem baj?- suttogta- Hogy ide ültem?
-         Ha azt mondanám, hogy az, akkor se lenne máshol hely.- suttogtam vissza. Újra elmosolyodott.
-         Te mindig ilyen vagy?
-         Milyen?
-         Hát ilyen…bunkó.
-         Néha igen, a partnertől függ.
-         Oh- ezen elgondolkozott, de nem szólt többet. Amikor elfordult megint őt néztem,bár tudtam, hogy tudja, hogy nézem. Na de azt nem mondta, hogy zavarta, akkor meg minek hagyjam abba?
   Most az arcát néztem és a kiálló állkapcsát, ami még a szexinél is szexibbé tette.
-         Khm- köszörülte meg a torkát Ms. March, az irodalom tanárunk- Le és…Ian, ha ennyire jóban vagytok, akkor talán ülhetnétek egymás mellett minden órán, rendben?- a francba. Mérgesen fújtam egyet, amin Ian jót nevetett.
-         Persze Ms. March- igyekeztem kedves lenni. Visszafordult a táblához, közben azt suttogta maga elé: hormonok. Szent ég, hova kerültem? Összenéztünk Iannel, - mivel csak mi  hallottuk- próbáltunk nem nevetni, de nem igazán sikerült, szóval megpróbáltunk a lehető leghalkabban kuncogni.
   Kicsengettek. Mia végre vette a bátorságot és odajött hozzánk.
-         Szóval most vele fogsz ülni?- bökött az állával Ian felé.
-         Hát, öö nem muszáj, mármint ha- mentegetőzött, közben azon csodálkoztam milyen szelíd lett pár másodperc alatt.
-         De muszáj-  mondta Mia
-         Miért?- értetlenkedett Ian.
-         Mert ő az osztályfőnökünk és azt kell tennünk, amit mond.
-         Szóval- morfondírozott Ian- ha azt mondaná, ugorj egy kútba, megtennéd?
-         Az attól függ.
-         Mitől? –kérdezték egyszerre.
-         Attól, hogy ki van a kút mélyén.
-         Jaj, Lea!- nevetett Mia- Gyertek, menjünk föcire. Ianan még sokáig láttam,hogy a kutas megjegyzésemen gondolkozik, de egy idő után abbahagyta- közben végig azon gondolkodtam, tényleg ez a férfi vágott a fához dühében? Akárhogy is gondolkodtam, mindig arra jutottam, hogy sajnos igen. Néha ő is rám pillantott, de a végén kezdtem dühös lenni, mert a szemeimmel kezdte a nézegetést, majd a szeme egyre lejjebb vándorolt, mígnem tiltott zónába ért. Ránéztem, ő pedig megemelte szemöldökét, olyan mi a baj-osan, amire csak a szemeimet tudtam forgatni. Hamarosan a nap végéhez közeledtünk, már csak egy tesink volt hátra. Mostanában nehezen bírtam ezt a tantárgyat, mert a bensőm, az ösztöneim azt üvöltötték, ne fogjam vissza magam, de tudtam, hogy akkor bárki megsérülhet és inkább nem hallgattam rájuk.
   Átöltöztünk és a fiúkkal együtt bementünk a terembe, utasításra várva.
   Mindenki- fiúkon, lányokon- fehér trikó és fekete rövidnadrág volt. A trikón az iskola jele volt.
   Körülnéztem, mert a lányok egyfolytában arról sugdolóztak, hogy „nézd, milyen jól néz ki”, „ahh”, „úristen, elájulok”.
   Pár másodperc múlva megértettem őket, az én szám is tátva maradt.
   Ian volt az, egy trikóban és egy rövidnadrágban. Végignéztem rajta: a nyakán, a mellkasán, a hasán, a combjain, jujj- elkaptam a szemem, majd visszanéztem- , a lábai, istenem. Az egész férfi csupán szálkás izmokból állt.
  Visszatértem az arcához, amire kaptam egy félmosolyt, természetesen majdnem elájultam tőle. Csak később esett le, hogy ezt azért kaptam, mert ő is ugyanúgy végignézett rajtam, mint én rajta. Elpirultam,  szerencsére belépett a tesi tanárunk.
-         Figyelem! A fiúk  ma a lányokkal vannak, mert tanár úr nincs itt. Menjetek ki, mert jó idő van. –az, hogy a fiúkkal lehettünk minden lánynak- kivéve engem és Mia-t – egyet jelentett a bámulással, az Ian- bámulással.
   Ian odajött hozzánk három ping-pong ütővel a kezében, valahogy nem tudtam elképzelni ebben a sportágban.
-         Ping- pong?- kérdezte, mire mi bólintottunk.
   Kimentünk az asztalokhoz, Mia leült egy padra közel hozzánk. Kérdőn felvontam a szemöldököm.
-         Játsszatok csak ti.- kezdte, erre Ian elütötte a labdát kecsesen, lágyan.- Na ide figyeljetek- megfogtam a labdát, mire Ian felegyenesedett a támadó állásból.
-         Ne kezdd! Nem egy bíróságon vagyunk, jó?
-         Én csak arra vagyok kíváncsi,mikor, hol találkoztatok? És, hogy mióta találkozgattok, vagy ilyesmi?
   Ian kifakadt és elröhögte magát, én csak a szememet forgattam. Leültem az asztal szélére , Mia-val szemben.
-         Tegnap este találkoztunk az erdőben, amikor kimentem lovagolni.
-         És?- kérdezte. Tudtam, hogy valami többre számít, csakhogy nem történt semmi több.
-         Semmi és.- észrevettem, hogy Ian teste megfeszült a várakozástól, vajon mennyit fogok elmondani Mianak?- Dumálgattunk és hazamentünk.
-         Addig oké a story, hogy te- nézett rám- lovagolni voltál, de Ian mit csinált ott?- milyen jó kérdés! Ez eszembe sem jutott.
-         Hát még délután elindultam sétálni, de besötétedett és nem találtam haza, akkor találkoztam Leaval. Még azután is bolyongtam egy kicsit, miután ő elment, de sikeresen hazataláltam - ezt olyan erővel mondta, hogy majdnem elhittem, úgy tűnt Mia teljesen bevette.
-         Hát jó- mondta unottan- egy kis csókocska sem volt. A fenébe! Na, gyerünk, játsszatok!- Felálltam az asztalról és nekiálltunk ping-pongozni. Aki nézett minket, az élete leggyorsabb meccsét láthatta.
   Ennek az órának is vége lett, elindultunk haza. Mia fogta a biciklijét , elköszönt és hazament.
   Udvariasságból megkérdeztem Iant, hogy hazavigyem-e.
-    Te kocsival jöttél? –hüledezett.
-    Pesze! Miért? Te mivel?
-    Hát…én futottam- elmosolyodtam.
-    Gondolhattam volna. De azért hazavigyelek, vagy hazafutsz?
-    Elvihetnél. – rám villantott egy tökéletes, teljes, szívdöglesztő mosolyt, kilátszottak csodaszép, hófehér fogai. Ebbe a mosolyba nem dobbant bele a szívem, hanem inkább kihagyott tőle.
   Eljutottunk a kocsimig. Láttam rajta, hogy odavan érte. Nehéz szívvel, de felajánlottam neki:
-         Vezethetsz te.
-         Ez egy nagy áldozat lenne tőled. Fontos neked ez a kocsi, nem?
-         De az. Csakhogy, ha nem is vagyunk egyformák, hasonlítunk és tudom, hogy milyen jó a tájékozódó képességem, meg minden, ami egy autóhoz kell. Egyébként - közöltem vele- nem hiszem el a kis mesédet az éjszakai kiruccanásodról.
-         Akkor ne hidd, nekem mindegy. Jobbat úgysem fogsz kapni- ezzel beült a kocsiba és én is.
   Kétszáznegyvennel száguldott vele. Útközben rájöttünk, hogy nem lakik annyira messze tőlünk és azt mondta hazavisz engem, onnan már hazafut.
   Hazaértünk.
- Nem kapok egy búcsú puszit, vagy valamit?- kérdezte és vissza kellett fognom magam, nehogy azt mondjam neki: persze, hogy kapsz. Helyette ezt mondtam: Seggfej!- és kiszálltam a kocsiból. Ő is követte a példámat , majd odadobta a kocsi kulcsot és nevetve elszaladt.