Jobban látok, mint az emberek. Jobban hallok, mint az emberek, gyorsabb vagyok és gyorsabban gyógyulok, de nem vagyok természetfeletti. Mivel nincsenek ilyen természetfeletti izék, mint az alkonyatban, vagy más vámpíros sorozatban. Azt hiszem Istenben hiszek, nade vámpírok? Ez nevetséges! Bár nem tudom miért nem vagyok olyan, mint a többi ember. Hogy honnan tudom, hogy jobban látok, hallok meg minden? Én sem így születtem! Azóta vagyok ilyen, amióta az apám, Andrew meghalt: 14 éves korom óta.
   A nagypapámmal élek Észak- Carolinában, Macon megyében, egy körülbelül háromezer fős városkában, a neve Franklin. Az anyám, Deanna elment Angliába dolgozni, azért, hogy több pénzt keressen, ami persze, csak egy ürügy volt, ahhoz, hogy elszökhessen itthonról, mert igazság szerint nagyon hasonlítok apura: ugyanaz a barna szem és sötétbarna haj.
    Mondhatni, anyu elhagyott.
   Régebben én is az apámat láttam magamban minden reggel, amikor felkeltem és tükörbe néztem, de az idő múlásával rájöttem a kisebb- nagyobb különbségekre és úgy döntöttem – és jól döntöttem- , hogy egy külön személy vagyok. Ebbe az is besegített, hogy sosem voltam túl jóban vele, mármint az apám volt és szerettem, de valahogy sosem jöttünk ki túl jól egymással.
  Szóval anyu elment Angliába és rábízott a nagyapámra, apu apjára. Nagyapa egyébként hatvanöt éves- szerintem lélekben sokkal fiatalabb- az ő neve is Andrew. Végül iskettőnk elől menekült el az anyám.
   Tehát már két éve ilyen vagyok, de ez idő alatt, csak két embernek mondtam ezt el. Az egyik természetesen anyu volt, a másik, a legjobb barátnőm: Mia Cooper. Hát, anyu nem hitte el, igazából azt gondolta, hogy megőrültem, meg egyébként is ki ad egy tizennégy éves gyerek szavára? Mia pedig úgy ahogy elhitte és két év alatt komolyan rájött, hogy nem hazudok.
   Ennyit a múltról.
   Jól van Lea! Nézz a jövőbe, végül is nem olyan nagy dolog, hogy vége a nyárnak és újra megkezdődik a suli, megnyitja kapuit a franklini gimi.
  Igazából nincs semmi bajom az iskolával, még az osztálytársaimmal is minden rendben van, ami szerintem furcsa, úgy értem tényleg ilyen jól tettetem, hogy olyan vagyok, mint ők, vagy csak ennyire vakok?
    Na mindegy! Visszatérve az eredeti problémára, csak simán nem akarok suliba menni. Imádtam Mia-val lógni egész nap, sütkérezni a napon és fürödni a város kis tavacskájában, ami elég messze van a városközponttól, de ez nekem nem volt nagy gond.
    Mi- én és a nagyapám- kint lakunk a város szélén egy szépen felújított nagy, csinos, öreg házban, egy erdő közepén. A házunk előtt van egy kis tisztás, amit mindig is imádtam, mert senki nem járt arrafelé és simán napozhattam bikiniben, nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki kukkolna.
  Igazából az egész életem olyan, mintha egy kis burokban nevelkedtem volna.
  Már megint a múlton jár az eszem, úgy tűnik a jövő nem olyan érdekes, akkor legyen a jelen.
   Éjfél van és nagyapa nagyon dühös lesz, ha rájön- és tuti rá fog jönni- , hogy ilyenkor kilovagolok az erdőbe. Szerintem megér egy kisebb leszidást ez a kikapcsolódás. Mint mondtam egy burokban nőttem fel, amit igazán nagyon szerettem. Ez volt az én saját kis világom, ahol megtanították nekem, hogy az állatok igenis aranyosak és szeretni kell őket, nameg azt is, hogy az erdő megnyugvást adhat számunkra, amikor nagyon feldúlt az ember. Később rájöttem, hogy igazuk volt a szüleimnek.
  Bementem az istállóba és kivezettem Reményt az én saját lovamat, aki gyönyörű, fekete mén. Még kiscsikó volt, amikor megkaptam, szóval volt időnk összeszokni. Tudom, a Remény egy fura név, de nem lehet sok kreativitást várni egy kilenc éves gyerektől.
  Mellette volt nagypapa lova: Bolygó, ő barna volt, mén. Most komolyan! Szerintem a Remény és a Bolygó ugyanolyan szörnyű név, pedig nagypapa nem kilenc évesen kapta ezt a lovat. Már elég idős volt szegény pára, de kedves és szelíd is.
  A nagy név- dilemmám közepette kivezettem Reményt az istállóból, felnyergeltem. Felültem rá, megböktem az oldalát a sarkammal, mire elindult. Ugyanúgy, mint régen, most is megnyugvásért jöttem, amit mindig megtaláltam itt. Remélem most is így lesz.
  Szép lassan sétáltunk a szálfás erdőben tölgyek és más fák között.
  Őszintén szólva imádok kijönni ide, főleg este. Élvezem, hogy többet látok az erdőből, mint kiskoromban, így sokkal érdekesebb az egész. Például láthatok egy rókát, ahogy nyúlra vadászik- közben persze a nyuszinak szurkolok- , az őzeket, ahogy átkelnek a folyón, vagy az árkon, egy…egy…valaki elsuhant mögöttünk.
   Elég gyorsan hátra tudtam nézni ahhoz, hogy lássam a valamit, vagyis a valakit. Egy nálam pár évvel idősebb fiú volt, mondhatjuk férfinak is. Fekete haja volt és gyönyörű kék szemei, amikkel engem vizslatott, amikor hátranéztem. Soha nem láttam olyan mélykék szemeket. Egyszerűen gyönyörű volt az a férfi, nemcsak a szemeihez hasonlót nem láttam még, de hozzá hasonlót sem.
   Lehet, hogy ő is olyan, mint én? Elvégre gyors volt, meg minden. Najó, nem reménykedek, de akkor is a remény hal meg utoljára.
   Úgy döntöttem, jobb lesz, ha kimegyek az erdőből, a mellette lévő nagy rétre, ahol mindent láthatok. Ott nehezebb elrejtőzni. Kiügettünk, megálltunk. Leszálltam a lóról és fülelem, vártam valami zajra, ami jelezné a férfi hollétét.
  Nem kellett sokáig várnom, megreccsent egy ág. Odafordultam és megláttam a világ legszebb férfijét.
   Itt találkoztam vele először.
   Fekete bőrdzsekit viselt, fekete pólót, hosszú, fekete farmert és olyan rosszfiús csizmákat. Csizmák? Nyár van. Mindegy! Nagyon- nagyon jól nézett ki – ez semmit sem mond az igazi kinézetéről-  és iszonyatosan jól állt neki a fekete, bár nem is volt rajta más színű ruha. Csak a szemei világítottak rajta. Nem szabadott volna ennyire kéknek lenniük.
  Végülis az összhatása és a kisugárzása azt üvöltötte, hogy VESZÉLYES, de nem igazán foglalkoztam vele.
  Kilépett nagyon lassan a fák közül, mintha be akart volna cserkészni. Minden lépése maga volt a megtestesült kecsesség.
  Elfutott, olyan gyorsasággal, amire ember nem képes. Najó! Ember is képes rá. Itt vagyok én. Végig láttam  mit csinál: egyre kisebb köröket írt le körülöttem. Lehet, hogy egy normális látású embernek ez félelmetes lett volna, de nekem nem igazán volt az. Hirtelen előttem termett és azzal a gyönyörű kék szempárral találtam szemben magam.
  Mindketten meglepődtünk, én hátrahőköltem. Ő mintha elszomorodott volna, amiért nem ijedtem meg. Megragadta a karomat és azt mondta: Félj!. A hangja olyan volt, mint a cseppentett méz, aranyló és édes. A pupillái kitágultak, összehúzódtak azokban az égkék, káprázatos szemekben.
     Ezek után komolyan elgondolkodtam azon, ez egy szadista, vagy mi? Vagy valami vámpír- szindrómában szenved? Esetleg csak simán őrült?
-         Ööö, miért kéne félnem?- újra meglepődött. Úgy tűnik nem vagyok rá nagy hatással, csak meg tudom lepni.
-         Te…, miért nem tudlak megigézni?- a pupillái újra kitágultak, most a rémülettől. Mondom, csak arra vagyok képes, hogy meglepjem.
   Bezzeg ő. Elég nagy hatással volt rám az igéző kék szeme, a gyönyörű, fényes fekete haja, nyúlánk teste és a szája. Hmm, milyen szép szája van, olyan nyalni való, meg kívánatos..ahh. Az orra is tetszett, nem teljesen egyenes, hanem egy kicsi hajlítottság is volt benne. Egyszerűen meseszép volt az egész férfi. Ha nem ilyen hülyeségeket beszélne, még élvezném is a látványt.
-    Hogy mit csinálni? És megkérdezhetném, hogy,  miért futkároztál itt körbe- körbe, mint egy veszett mókus? Netán most szabadultál a diliházból? Komolyan! Azt sem tudom, ki a fene vagy, erre te azt mondod, hogy félj. Ez valami hókuszpókusz?- végighallgatott minden egyes szót. Utána megpróbálta értelmezni őket. Úgy láttam jól szórakozik rajtam, mert az értelmezés után elmosolyodott. De ez nem csak egy szimpla mosoly volt, hanem szívdöglesztő, térd remegtető, gondolatokat összekuszáló mosoly. Majdnem elájultam a  vad szépségétől,- pedig nagyapa mindig azt mondja, hogy csak az anorexiások ájulnak el, erre itt vagyok én, akinek a nagyapja szerint tökéletes alakja van, sőt még híznia is kéne, és próbálok nem összeesni-  még akkor is, ha egy kis gúny is benne volt és csak egy kis féloldalas mosoly volt.
Beledobbant a szívem.
-         Mi a neved?- kérdezte a fiú ugyanazzal a gyönyörű, pajkos kis vigyorral az ajkain. Majd leült és megpaskolta maga mellett a füvet.
Nem vette észre, hogy belső monológot folytattam magammal
-         Lea. Lea Parker.- úgy láttam tetszett neki.
Leültem mellé.
-         Nem egy átlagos név, de gyönyörű. Én Ian Silver vagyok. – Kezet nyújtott. Először azt hittem, hogy kezet fogunk rázni, de ő, vagyis Ian megcsókolta a kezemet. Biztos régimódi.
-          Ian? Hát ez sem egy szokványos név. - mondtam mosolyogva és közben a szemeibe néztem, amik szinte megbűvöltek. Elnevette magát, én is vele nevettem. - Tudod Ian, ezer éve nem nevettem így. – visszagondoltam a régi időkre, amikor még volt családom.
  Egy nagy, fehér kéz ébresztett az álmodozásomból, ami a szemem előtt legyezett.
-         Jól vagy?- kérdezte aggodalmasan. Igazából nem értettem, miért aggódik pont ő a lelki épségemért, elvégre nem is ismer.
-         Aha. – vágtam rá gyorsan. Ez egy olyan aha volt, hogy aha, nem akarok róla beszélni és ő ezt megértette. Nem tett fel további idióta kérdéseket, arról, hogy min gondolkodtam, vagy, ugye nem vagyok őrölt, meg ilyenek. Csak nézett, engem nézett, úgy, ahogy soha, senki nem nézett rám azelőtt. Megszoktam, hogy a suliban a fiúk bámulnak rám, mert hát már bocsánat, de tudom, hogy elég szép vagyok..
   Viszont ő nem bámult, csak nézett rám azokkal a lenyűgöző, ezüstös szemeivel, amik mélyebbek voltak, mint a legkékebb tenger, vagy óceán. Úgy éreztem a lelkemig hatol velük.
    Lágy őszi szellő lengedezett körülöttünk, ami a szemembe fújta a hajamat. Ian lassan felnyúlt az arcomhoz és kisimította a kósza tincset. A keze érintésétől megperzselődött a bőröm és kis szikrák táncoltak közöttünk.
   Tovább hagyta az arcomon a kezét, mint muszáj lett volna, de én nem igazán bántam. Legalább a kezét is tanulmányozhattam: hosszú, vékony ujjak, amelyek bármit össze tudnának zúzni, de gyengédek is tudnának lenni.
   Remény nyerítése ébresztett az álmodozásból, az ő keze pedig lehullott rólam.
-         Most mennem kell. – mondtam hadarva.
-         Várj Lea! Még beszélnünk kéne a területi felosztásokról és, hogyan csinálod a szívverésed ilyen szabályosra?- mosolyogva mondta ki ezeket, de éreztem a szavak mögött rejlő fenyegetést. Semmit nem értettem abból, amit mondott és azt sem értettem, hogy, mi változtatta meg Iant.
-         Tessék? Mit kell megbeszélnünk és mi bajod van a szívverésemmel? Egyébként jól vagy?- egy kicsit azért aggódtam érte.
-         Jaj Lea, előttem nem kell tettetned. Örülök, hogy nem vagy régimódi, mindig is utáltam földeket felosztani. Egyébként mennyi idős vagy? Mert, ha esetleg fel akarnád osztani mégis a területeket, akkor az választ először, aki az idősebb. – egy félmosolyt villantott rám, amibe, a francba is megint beledobbant a szívem. A baj csak az, hogy ez a fickó tényleg ijesztő, legalábbis most. Az előbb  nem ilyen volt.
   Elindultam Reményhez, de Ian hirtelen előttem termett és megragadta a karomat, olyan erősen, hogy belesajdultak az izmaim.
   El is felejtettem, hogy ő is olyan gyors, mint én. Talán erre gondolt: Előttem nem kell tettetned.
-         Engedj el! Mondtam hevesen, már nem voltam ijedt, inkább dühös. – Egyébként te tényleg olyan vagy, mint én?- kérdeztem izgatottan. Hát akkor nem vagyok egyedül.
-         Igen!- úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. - Te nem találkoztál még olyannal, mint mi? Hány éves vagy? –mit lovagol ezen.
-         Tizenhat. Miért?
-         Nem úgy! Mikor lettél ilyen?
-         Ó. Két évvel ezelőtt, amikor apu meghalt. - forró könnyek gyűltek a szemembe, de erővel visszatartottam őket.
-         Két éve?- kérdezte hitetlenkedve.
-         Igen. Miért? Te mióta vagy ilyen? Felőlem végleges is lehet ez az állapot, csak kíváncsi vagyok, nyolcvan évesen is így látok, hallok, futok majd meg minden?- ettől nevetnem kellett. Szinte teljesen magam elé tudtam képzelni a képet.
    Amikor visszatértem a jelenbe, láttam, hogy Ian nagyon mérges és el sem tudtam képzelni, már megint mi baja lehet.
   Aztán hirtelen megint megmarkolta a karomat, de most még jobban fájt, mint azelőtt, a körmei a húsomba vágtak. A szemembe nézett és nekilökött egy nagy fának. Nem fájt nagyon, de egy kicsit megszédültem és voltak helyek, ahol felszakadt a bőröm és véreztem.
-         Ne viccelődj velem!- üvöltötte. Felpattantam egy természetfeletti gyorsaságával, majd megálltam pár centire az arcától.
-         Nem viccelődöm. Felfogtad? És ha még egyszer hozzám érsz eltöröm a karodat. - ezt komolyan én mondtam? Úgy láttam ő is meglepődött ezeken a szavakon, de úgy kell neki. Velem ne játszadozzon. – Egyébként  meg miért baj, hogy csak két éve vagyok ilyen? Miért? Te mióta vagy…ilyen?- még a nevét sem tudom ennek a hülye állapotnak.
-         Az nem baj. – közölte higgadtabban- csak azt hittem idősebb vagy, én száztizenöt éve vagyok vámpír.
   Lefagytam. Komolyan azt mondta, hogy vámpír és száztizenöt éves? Nem tudtam melyiken lepődjek meg jobban. Tutira a diliházból jött.
-         Hogy micsoda? Vámpírok nem léteznek!- már megint megleptem.
-         Jó! Tegyük fel, hogy nem vámpír vagy. Akkor mi?
-         Ember. Mi más lennék?- most én kezdtem ideges lenni.
-         Ember. - suttogta- Ember?
-         Igen, ember.
-         Akkor…akkor azért ilyen a szívverésed. – dadogta- nade…hogy…hogy- vártam, hogy befejezze, de csak bámult mereven maga elé.
-         Mit hogy?- értetlenkedtem- És tényleg nem értem mi bajod a szívverésemmel.
-         Most mennem kell. – mondta- és amint kimondta el is indult, de én eléálltam.
-         Kérlek várj – könyörögtem- Akkor ugyanolyanok vagyunk, vagy nem?
-         Tévedtem- mondta ugyanolyan kedvesen, mint amilyen a beszélgetésünk- ha azt nevezhetjük beszélgetésnek- elején volt.
   Félreálltam az útjából, ő pedig hálás pillantást vetett rám zafír szemivel.
   Beleborsódzott a hátam abba a nézésbe.
  Elszaladt. Az egyetlen ember, aki elmondhatta volna, hogy mi vagyok, az elszaladt, mert úgy gondolta, hogy nem hasonlítunk. Pedig annyira reménykedtem.
    Felültem Reményre és hazavágtattam vele.
   Elfáradtam ebben az egész veszekedéses hülyeségben. Nem értek semmit. Mi baja lett hirtelen? Vagy tényleg a bolondokházából jött és olyan fajta aki csakúgy bekattan? Még jó, hogy tömegmészárlást nem vitt véghez, bár egyedül csak én voltam itt, szóval csak engem ölhetett volna meg.
   Bár, aki ilyen gyönyörű, az nem lehet őrült- morfondíroztam. Egy ideig füleltem,nem követ- e, de nem hallottam semmiféle arra utaló hangot.
   Otthon voltam a megszokott környezetemben és biztonságban éreztem magam. Reményről levettem a nyerget és bevezettem az istállóba.
   Halkan- normál emberfülnek hallhatatlanul- beosontam a házba, bezártam az ajtót.
   Figyeltem: nagypapa horkol, mindem más csendes. Ez jó, mivel nem vette észre a kis esti kiruccanásomat. Felfutottam az emeletre és beviharzottam a szobámba.  Felvettem a pizsimet és belesüppedtem az ágyamba.
   Akaratlanul is visszagondoltam Ian gyönyörű, kék szemire, fekete, fényes hajára, az ajkai vonalára és a rosszfiús megjelenésére. Lehet, hogy a kisugárzásának intő jelnek kellett volna lennie számomra, de az az igazság, hogy szerintem ruhák nélkül még jobban nézett volna ki. Najó! Ezt hagyjuk! Felejthetetlen egy fickó, az biztos.
    Nem igazán tudtam sokáig Ianen gondolkodni,mert pár percen belül mély álomba merültem.
  Reggel az órám csörgésére ébredtem, nameg a finom sonkás-tojás illatára.