Hali kedveskéim :P Készen lettem a 11. fejezettel...ami..hát elég nehézkes volt a suli miatt :P..szóval így kb háromszor lassabban sikerült megírnom, mint a nyárom :/ Szóval erre kell számítani is :S Bocsii :P
A fejezetről...nekem nem a kedvencem :P Végülis sok dolgot megtudunk a vámpírokról..Lea és Ian...együtt mennek továb Raleigh- be. Hogy valami olyat is mondjak, ami nekem is tetszik..az a vége :P..de még semmi nem biztos :P Nem tudom, hogy hogyan fogom tovább folytatni :P..Úgyhogy lehet izgulni :P...Jaa és ezt a részt Alisszának ajánlom, meg Horvátországnak ( :P )...mert hát Alissza adott egy aprócska ötletet :P

Itt a részlet: 
" Elállt a lélegzetem. A szoba, ami szinte nem is szoba volt, hanem egy bejáróval rendelkező „sziget” egy medence közepén. Csupán egy ágy volt, az apró, kör alakú szilárd rész közepén, meg egy éjjeli szekrény egy lámpával és egy szék. Szinte nagy betűkkel rá volt írva, hogy NÁSZUTAS LAKOSZTÁLY. "

- Szerintem haza kellene küldened Mia-t- ajánlotta fel Ian, miközben reggelit ettünk.
- Miért?- kérdeztem meglepetten, majd haraptam egyet a vajas kenyeremből. ( Amit a motel melletti kis boltban vettem…mármint a vajat és a kenyeret)
- Mert fél tizenegy van és ő még mindig nem kelt fel, ami annyit tesz, hogy iszonyatosan fáradt és nem fogja kibírni az utat Raleigh- ig.
- És szerinted fel van készülve a motorozási stílusodra?- zsörtölődtem.
- Tessék?- nézett rám Ian értetlenül. Kék szemei némán vizslattak.
- Nekem kell a BMW Ian! Te meg úgyis hazamész, a motorodon pedig ketten is elférnek, vagy hogy gondoltad?- kérdeztem, majd hátradobtam a hajam. Ian pillantása automatikusan a nyakamra vándorolt. Akaratlanul is elpirultam. A reakcióm hatására Ian elmosolyodott.
- Én elmegyek veled a Cápához, oké? Mia pedig szépen hazavezet és kész- szögezte le.
- Ez hülyeség- kérdőn nézett rám- mégpedig azért, mert, ha fáradt ahhoz, hogy velem jöjjön, akkor hogy tudna hazavezetni…egyedül?
- Erős lány- viccelődött Ian.
- Ez egyáltalán nem vicces- álltam fel az asztaltól. Bevittem a fürdőbe és lemostam a csapnál, majd visszasétáltam a hálóba. Megálltam Ian előtt és csúnyán néztem rá  - Először is azért nem, mert a legjobb barátnőmről van szó és az utak csúszósak, mivel tél van, másodszor pedig azért, mert, ha csak egy haja szála is meggörbül Noel megöl engem.
- Tudod, hogy nem hagynám neki- hallottam Ian hangját közvetlenül a fülem mögül, amitől megijedtem és elvágtam az ujjam a késsel, amit még mindig a kezemben tartottam.
   Ian azonnal reagált: kiugrottak a szemfogai.
- Áucs- szisszentem fel. Tudtam, hogy hamar be fog gyógyulni- igaz Ian szerint én egy kicsit lassabban gyógyulok, mint ők- de Ian- nek nem volt kedve hagyni, hogy akár egyetlen vércsepp is legördüljön az ujjamon és elvesztegetődjön. Megfogta az ujjam és a nyelvével követte a legördülő vércseppet, aztán a seb- hipp hopp- begyógyult. Felnézett rám óceán szemeivel, amiben félelmetes dolgok rejtőztek, mégis édesen hívogatóak: éhség, csábítás, szerelem, vágy. És még sorolhatnám. Ian még mindig engem nézett hűvös szemei felégettek. Tudtam, hogy mit fog csinálni, még mielőtt akár rágondolhatott volna.
   Két éles szemfogat éreztem a nyakamon. Belevesztem a vámpír harapás extázisába. Alig hittem el, hogy ez tényleg ilyen fantasztikusan csodálatos, édes, felemelő érzés. Mióta nem csináltuk már ezt? Több hónapja… Amikor úgy döntött eleget ivott belőlem én következtem. Én ittam az ő vérét, vagyis kiszívtam a nyakát- ez még emberileg is jól hangzik. Nem tartott sokáig a vércsere, mert Mia kezdett ébredezni.
  Elszégyelltem magam. Ő az expasid, Lea- mondtam magamnak és közben gondolatban felpofoztam magam. Hülye, hülye, hülye. Aztán támadt egy jó ötletem: Hívjuk ide Noel-t!
- Hmm?- kérdezte Ian még mindig a véremet ízlelgetve a szájában. Túl szexi…
- Hívjuk ide Noel-t, vagy beszéljenek meg Mia-val egy helyet, ahol találkoznak. Egy ideig azért el tudna vezetni…
- Milyen jó ötlet- mosolygott és elindult a telefonjáért, de visszanézett- Lea, töröld le a vércseppet a szád sarkáról.
- Ó- gyorsan lenyaltam a számról, amit Ian élvezettel végignézett- Kösz, hogy szóltál- dörmögtem elpirulva.
- Nincs mit- nyalta meg ő is a száját.
  Hú. Túl. Szexi. Meghalok. Nem, nem halok meg, lenyugszom, mély levegő…a fene. Ez nem használ semmit.
- Lea?- hallottam egy rekedtes hangot. Mia.
- Mia- mosolyogtam rá- Figyu! Program átszervezés van.
- Figyelek!- törölte meg álmos szemeit.
- Tudnál vezetni egy kis ideig?- bólintott- Oké, szóval az a helyzet, hogy el kell menned ööö…nem tudom hova, ezt majd Ian elmondja- motyogtam- és ott találkozol Noel- lel, szóval majd én Ian- nel elmegyek Raleigh-be.
- Csak ezért idejött Ian?- mosolygott halványan- Milyen kedves- kacsintott.
- Nagyon- mondtam olyan hangsúllyal, ami az ellenkezőjét sugallta.
  Mia és Ian minden fontosat megbeszéltek az útról. Összepakoltunk, aztán lementünk a földszintre. A portán visszaadtuk a kulcsot. Bementünk a kisboltba is, ahol felvásároltuk az összes jegeskávét Mia- nak. Elköszöntünk egymástól- én a BMW-től is- aztán Mia lassan, de biztosan elindult a kocsival. Minden esetre azért megvártuk, hogy eltűnjön a látóhatáron.
- Noel nagyon örült, hogy Mia hazamegy, igaz?- gúnyolódtam.
- Nagyon szereti őt- csattant fel Ian, aztán hirtelen elállt a lélegzete.
- Mi van?- néztem rá bambán.
- Iszonyatosan szexi vagy- csúszott ki a száján.
- Köszönöm- mosolyogtam, és örültem, hogy tetszem neki: fekete, szűk nadrág, feszülős fekete felső, fekete bőr dzseki és fekete csizmák. Reméltem is, hogy jól nézek ki, bár nem ezért vettem fel ezt a ruhát, hanem a motorozás miatt. ( Szerencse, hogy Mia tart magánál plusz ruhát…minden félét. Szoknya, nadrág, ünneplős ruha…)
- Na menjünk. Cápa már vár- nevetett, majd oda adott egy fekete bukósisakot és a sajátját is feltette, aztán elindultunk.
 

  Raleigh tipikus amerikai nagyváros magas épületekkel meg minden. Estére értünk oda, úgyhogy a város fényben úszott. Gyönyörű volt- bár mit várjon az ember a megyeszékhelyektől. A város szívétől keletre indultunk, egészen kimentünk a széléig, ahol , csupán pár ház volt elszórtan. Mi a legszebbnél álltunk meg: hófehér, emeletes, mediterrán háznál.
  Leszálltunk a motorról, Ian egy kicsit beljebb tolta, nehogy valaki is ellopja.
- Ugye nem lesz semmi baj?- kérdeztem, mert egy aggodalom hullám söpört végig rajtam.
- Dehogy, jó haverom- mondta és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra- ami ellen nem tudtam tiltakozni- aztán átkarolt és becsengettünk a házba.
Telepátiát használhatunk, ugye? Nem hallanak így minket- kérdeztem.
Nem hallanak minket, hacsak nincs olyan képességük, de arról tudnánk, nyugi- mondta némán.
   Pár perc álldogálás után kinyitottak egy apró lyukat az ajtón és mogorván megkérdezte egy mély, dörmögő hang, hogy: Kik maguk és mit akarnak a Fenséges Eliott úrtól?
   Fenséges Eliott úr?- gondoltam- még mit nem. Vajon a királynő tudja, hogy így szólíttatja magát? Nem hinném…
- Ian Silver vagyok egy régi barátja Eliott úrnak ő pedig itt- mutatott rám, a mogorva őr rám vetette sötét pillantását, amivel végigmért. Undorító egy alak volt.
  Hallottuk, amint egy apró mikrofonba beszél és elmondja mi a helyzet.
- Bejöhetnek- közölte a férfi. A nagy, barna ajtó kitárult és megláttam a világ leggiccsesebb házát. Mintha csak a barokk korból lépett volna ki. Minden aranyból volt, a mennyezeten óriási festmények voltak…vámpírokról. Az emeletre egy nagy, fehér lépcső vezetett, aminek a korlátja szintén aranyból volt. Minden extra barokkos volt, pfuj- A Fenséges úr, csak pár perc múlva tudja fogadni önöket, addig legyenek szívesek ide leülni- mutatott a férfi egy óriási, virágmintás ( pfuj), aranyozott kanapéra.
- Köszönjük- mondta Ian udvariasan.
   Tényleg, csak pár percig vártunk Cápa uraságra. Ian nem szólt hozzám, persze azt nem vártam el, hogy csevegni fogunk, de azért telepatikusan megszólalhatott volna. Főleg azért, hogy lenyugtasson, mert tudom, hogy érezte, hogy mit érzek és iszonyatosan féltem, mert rossz előérzetem volt.
  Vártunk és vártunk. A percek óráknak tűntek, a gyomrom görcsölt. Legszívesebben elfutottam volna, annyira megijedtem, amikor megláttam Mr. Cápát: a negyvenes évei közepén járó fekete hajú, szemű, ijesztő férfi- persze gondolom ,csak szemmel láthatóan volt negyven éves. Ő a második legidősebb az államban.
- Ian, barátom- vigyorgott Ian- re veszélyesen, hosszú, éles fogai előbukkantak. A szemfogai is kint voltak, túlságosan nem zavartatta magát miattuk…
Kezdem érteni, miért hívjátok cápának…- közöltem Ian- nel telepatikusan.
Nem, csak a kinézete miatt, ő teljesen más vámpír, mint te, vagy én- hallottam a hangját a fejemben.
  Ezt meg, hogy érthette? Fogalmam sincs, mindenesetre elég baljósan hangzik. Úgy éreztem Ian valamit nem mondott el nekem.
- Cápa- köszönt Ian a férfinek, majd kezet ráztak. Tényleg nagyon jó barátoknak tűntek.
- Ki az emberbarátod?- kérdezte és sötét szemeivel rám pillantott. Vigyora, csak szélesedett, ahogy egyre lejjebb haladt a szemeivel rajtam. Egyértelműen nem bírom ezt a fickót.
- Ó, ő nem ember- jegyezte meg Ian- A neve, Lea.
- Nem ember?- nézett értetlenül Eliott- Akkor micsoda?
- Természetesen vámpír- mondtam neki nyugodt hangon.
Mutasd meg a szemfogaid- javasolta Ian. Egy szó nélkül engedelmeskedtem, ha ezen múlik az életem…
- Akkor kérlek mutass valamit- parancsolta a férfi, pont, amikor kiugrottak a szemfogaim. Elképedt. Teljesen ledöbbent- Pedig a szívverésed…
- Igen, tudom- mondtam magabiztosan, éreztem, hogy ez tetszik neki- Azt viszont nem tudom, hogy miért olyan a szívverésem, mint az embereké, mivel mint azt mind tudjuk a vámpíroké egy aprócskát gyorsabb. Persze ezt csak mi hallhatjuk- mosolyogtam mindent tudón. Ian elismerően bólintott.
- Elnézését kérem Lea kisasszony, amiért embernek néztem- ismerte be, hogy tévedett- Hadd mutatkozzam be: Eliott Forbes, de a barátaim, csak Cápának hívnak. Gondolom tudja, miért- nevetett, mire igyekeztem magabiztosan bólintani.
- Nem igazán hiszem, hogy tudja, Cápa…- buktatott le Ian. Egy kicsit mérges lettem rá.
- Ezt hogy érted?- fordult a fekete szempár a feneketlen óceán pillantáshoz.
- Még nagyon fiatal, csupán két éves. Alig tud valamicskét a vámpírokról- mondta Ian bölcsen. Nem tudtam mit tervez, de úgy döntöttem bízok benne.
- Úgy érted nem hallott…a vámpírok másik fajáról?- kiguvadt szemekkel bámulta Ian-t.
- Ha jól tudom, akkor nem, ugye Lea?- néztek rám egyszerre mindketten.
- Ööö…fogalmam sincs miről beszéltek- mosolyogtam erőtlenül.
- Akkor elmondok neki mindent, jó? A legjobb lesz, ha bemegyünk az étkezőbe és elfogyasztunk egy kicsit az…önkéntes véradóimból- nevetett cinkosan Eliott- Drágám, te, ugye férfit kérsz?- nézett rám.
 Csak bólints- mondta Ian, mire bólintottam mosolyogva.
- Rendben- örvendezett Eliott- Ian kérlek vidd be a hölgyet, addig én elmegyek és megrendelem az embereinket- és eltűnt.
 Ugye senkit nem fogunk megölni?- kérdeztem teljes pánikban az étkező felé.
Dehogy- felelte Ian némán- Csak inni fogunk belőlük.
  Ez egy kicsit megnyugtatott, de nem túlságosan. Az étkezőnek semmi barokk hatása nem volt, sőt… Teljesen modern volt: középen egy óriási fekete asztallal,mellette fekete székek, az asztal felett egy óriási csillár állt, ami vékony láncokból állt. Az asztalt övező falak feketék voltak, a boltív, ami alatt bejöttünk az ebédlőbe fehér volt és dísze, a kandalló szintén. Az asztal mellet pedig óriási ablakok voltak fehér csipkefüggönyökkel. Nyomasztóan fekete volt minden. Se kiegészítők, se semmi. Túl vámpíros.
 Nincs kedved elmondani, mit hallgattál el előlem?- vontam kérdőre Iant, miközben leültünk az asztalfő melletti székekre egymással szemben.
 Eliott úgyis elmondja neked, csak pár percet kell várnod- mentegetőzött.
Ian? Ugye biztonságban vagyunk itt?
Nem tudom- mondta Ian keserűen, mire páni félelem öntött el.
- Látom már helyet is foglaltatok- vigyorgott ránk Eliott hegyes fogsorával- Meghoztam a vacsorátokat. Én inkább nem eszek most, úgyis mesélnem kell.
  Egy szőke hajú, kék szemű, kedves arcút férfit vezettek elém. Talán harminc körül lehetett. Ian- hez is egy hozzá hasonló embert vezettek, csak ő – természetesen- nő volt, majdnem olyan szédítő kék szemekkel, mint Ian-é. Egy kicsit féltékeny lettem, bár szabad ember… Amikor beleharaptunk az embereinkbe, s azok majdnem elájultak az extázistól, Cápa uraság beszélni kezdett:- Már nagyon régen, jóval Krisztus előtt kialakultunk mi, vámpírok. Azt mondják egy boszorkány hozott minket létre, mégpedig úgy, hogy csinált egy halált uraló varázslatot, hogy örökké éljen.
  A boszorkány már sok- sok évezredet megélt, segített, ahol tudott, ám egyszer arra ébredt, hogy magányos- kezdett bele a mi történetünkbe- Hosszú ideje magában élt és vágyott egy társra. Hamarosan bele is szeretett egy fiúba, ám a fiú nem volt halhatatlan és attól félt, hogy elveszíti és újra magányos lesz- miközben mesélt elfelejtettem vért szívni a…partneremből, így az meglökött, hogy ha már itt van, akkor csináljak is valamit, ne csak üljek ott…hallgattam rá- Úgy döntött, ezt nem hagyhatja, így újra használta a halált uraló mágiát. Ám valamit elrontott- vigyorgott keserűen Eliott, mégis vidámnak tűnt- és a szerelméből egy szadista gyilkos lett. A fiú, akinek sajnos nem tudjuk a nevét, pedig elmondhatnánk róla, hogy ő az ősapánk. Tudjátok, mint Ádám és Éva, igaz a boszinak sem tudjuk a nevét...van két névtelen ősünk- nevetett, aztán fojtatta- Szóval…hol is tartottam? Ja, megvan. A fiú, akit „átváltoztatott” mondjuk így,  elkezdett egyre több embert átváltoztatni, olyanná, mint ő maga. Össze-vissza járt az Államokban, így eljutott a tengerpartokra is.
  Egyszer azonban a mi kis boszink megelégelte a szerelme öldökléseit, és az első dologgal, ami a kezébe került, ami persze egy fa dolog volt megölte, majd magával is végzett. Ez a történet első fele- mondta, mire én kihúztam a fogaimat a férfiból és intettem, hogy elmehet. Ian követte a példámat- Ugye értettetek mindent?- mosolygott Eliott cápa fogaival.
- Azt hiszem igen- bólintottam.
- Akkor folytatom. Tehát, mint mondtam körbejárták az államot. Mindenhol csináltak új vámpírokat, még az óceán mellett is, akik hozzászoktak, hogy naponta úsznak egyet és újra elindultak a vízbe- persze, csak miután legyilkolták a fél falut- beleborzongtam a higgadtságba, ahogy ezt mondta-  Egyre mélyebbre mentek a vízben, egyre hosszabb ideig bírták levegő nélkül, sőt, még a szemüket is nyitva tudták tartani. Olyan szépségeket, csodákat fedeztek fel a tengerben, amiket azelőtt soha nem láttak. Soha többé nem akarták elhagyni az óceánt, és mivel nem kellett lélegezniük, ez sikerült is nekik. A cápák féltek tőlük, sőt minden más élőlény, úgyhogy nem kellett, attól félniük, hogy valami megeszi őket.
- És hogyan táplálkoztak?- kérdeztem szégyenlősen, mire Cápa nevetni kezdett.
- A védtelen fürdeni vágyó emberekből. És visszatérve a történethez, itt vált ketté a vámpírság. Vízi és rendes vámpírokra.
- Vízi…vámpírok?- teljesen ledöbbentem.
- Igen, Ms. Lea- mosolygott.
- Akkor ezért hívják Cápának, igaz?- döbbentem rá- Mert maga az itteni óceáni vámpírok királya, ugye?
- Okos kislány- mosolygott továbbra is- Ian, nagyon eszes a kis barátnőd.
- Tudom Eliott- mosolygott rám. Igyekeztem nem elpirulni, gondolom a vámpírok nem tudnak.
- Eliott, magyarázzon el nekem valamit- nevettem.
- Igen?- nézett rám kíváncsi szemekkel.
- Hogy lehet az, hogy ezek a…vízi vámpírok nem bomlanak el a vízben?
- Hát, ööö…nem is tudom- emelte egyik kezét az állához- Ezen még nem gondolkodtam. Talán azért, mert nem teljesen halottak…?
- Lehet- mosolyogtam izgatottan. Büszke voltam magamra, amiért egy ilyen idős férfinek is fel tudtam tenni egy, olyan kérdést, amire nem tudott válaszolni.
- És Ian- nézett Ian-re- hogy vannak a testvéreid?
- Ó, mindannyian jól vagyunk- mosolygott.
- Most, hogy már Calista békén hagy titeket, nem igaz?- nevetett Eliott.
- Hogy érti, hogy békén hagyja őket?- néztem rájuk értetlenül.
- Úgy, kedvesem, hogy szó szerint zaklatta a gyermekeit- mérgelődött a férfi- Össze akarta őket gyűjteni és valami hadsereg félét akart kovácsolni belőlük, mert el akarta foglalni Dél- Carolina-t. Mindig is egy nagyravágyó ribanc volt- vigyorgott.
- És mitől hagyta békén őket?- értetlenkedtem továbbra is.
- Mert a Királynő megparancsolta neki. Ha még nem tudod, elmondom: a Királynő szava mindenek felett áll, jobban szót kell fogadnod neki, mint a teremtődnek.
- Értem- mondtam és lesütöttem a szemem. Ian ezt nem mondta el nekem, de miért nem?
- Úgy hallottam vendégeink vannak- hallottam meg egy játékos női hangot. Pár másodperc múlva egy fiatal, gyönyörű nőt láttam meg besuhanni az étkezőbe: szőke haja volt, ami lágy hullámokban omlott a vállára, gyönyörű kék szemei. Egy elegáns tengerkék testre simuló, fél vállas ruhát viselt, ami illett a szeméhez és kiemelte fantasztikus alakját. A lány odalibegett Eliott-hoz és egy csókot lehelt a férfi ajkaira.
  Ezen meglepődtem, a lány maximum húsz évesnek tűnt, Eliott viszont negyvenöt körül lehetett.
- Igen, drágám, ők itt a barátaim: Ian Silver- mutatott felé- és Lea…
- Parker- segítettem ki, mire rám kacsintott. Nem is olyan rossz fej ez az ember, mint gondoltam, sőt! Ellenkezőleg.
- Ő itt a feleségem: Aliana Bianca Bryant Forbes.
- Üdvözlöm, felség- hajolt meg előtte Ian. Én is követtem.
- Ó, kérlek álljatok fel- nevetett. Nevetése olyan volt, mint az apró csengettyűk csilingelése- Kérlek! Hívjatok, csak Aliana- nak. Eliott barátai, az én barátaim is- bólintott mindkettőnk felé- Ian, kedves, miért hoztál be egy embert?- mosolygott Ian-re ragyogóan.
- Ő nem ember, Aliana- válaszolt Ian helyett hirtelen Eliott.
- Tényleg? mosolygott továbbra is- Elnézésedet kérem, Lea.
  Egy ideig még Eliott mellett állt, majd egy hattyú kecsességével leült a mellettem lévő székre.
  Úgy láttam Ian és Eliott nagyon jól megértik egymást, mivel egyfolytában nevettek és a múltról beszéltek. Nem igazán tudtam hozzászólni a témához és úgy láttam, Aliana sem…vagy, csak nem akart. Ezt nem tudom. Egyszer aztán hozzám szólt:- Lea, szerintem hagynunk kéne a férfiakat beszélgetni, mi pedig elmehetnénk és csinálhatnánk, hogy is mondják ezt ma?Á! Valami csajosat- kacsintott.
- Persze, szívesen- bólintottam mosolyogva.
  Belém karolt és az emelet felé húzott. Felmentünk az arany korlátos lépcsőn, majd balra fordultunk egy hosszú folyosón. A folyosó rózsaszín és bézs színű volt. Valami fantasztikusan nézett ki.
- Erre- nyitott be egy ajtón bal oldalon.
  A szobában rengeteg nő sürgött- forgott ruhákkal a kezükben. Először nem értettem, mit csinálhatnak, aztán: - Saját varrónőid vannak?- kérdeztem széles mosollyal.
- Igen- bólintott- És még saját ruhatervezőim is vannak- mosolygott vissza rám. Ha ezt Mia láthatná- gondoltam- Tudod nem minden vámpír olyan, mint a horrorfilmekben. Persze, tagadhatatlanul vannak olyanok is, de m itt nem bántunk senkit, és tudod, jó fizetést is kapnak, így a szájukat is befogják. Viszont- nevetett- nem sok olyan vámpír van, mint a mai vámpíros filmekben.
- Ezt hogy érted? Úgy, hogy nincsenek nyálas és romantikus vámpírok?- mondtam vigyorogva.
- Pontosan. Egyébként sok film forgatását leállítottuk már- jegyezte meg.
- Miért?- tártam szét a kezeimet.
- Mert mostanában túl sok a vámpíros film- magyarázta, közben arany haját hátralibbentette a válláról a hátára- és vannak, akik elkezdtek nyomozni utánunk és rájöttek pár dologra rólunk kapcsolatban. Ezt viszont nem engedhettük meg- fejezte be kemény hanglejtéssel.
- És hogyan állítottátok meg őket?
- Megigéztük őket, kedves- kacagott.
- Logikus- hülye, hülye, hülye.
- Gyere erre- ráncigált egy gyönyörű, hosszú, fekete ruhához, amit éppen varrt egy idős néni- Margaret, kedves, hogy áll a ruhámmal?- mosolygott, az idős hölgyre,aki kedvesen visszanézett rá.
- Hamarosan készen leszek vele, de még, azért van, mit tenni. Az ezüst szalagot rá kell raknom még és a köves kis dísznek is várnia kell még- mondta rekedtes hangon.
- Ez, valami varázslatos- dörmögtem, alig bírtam megszólalni: a ruha hosszú volt és fekete, viszont nyaktól egészen mell  alá ezüst színű volt apró ráncokkal összehúzva.
- Örülök, hogy tetszik- csiripelte Aliana- Itt lesz a brossom, ez itt- mutatott a fejével egy rombusz alakú, feltehetőleg gyémántokból kirakott brossra. Az ujjával pedig a v kivágás alatti részre bökött- Itt pedig- húzta végig az kezét a ruha közepén, a brosstól lefelé- egy hosszú ezüst szalag lesz. Na, mit szólsz?- nézett rám, az arca
ragyogott.
- Fantasztikus lesz.
- Te vagy az első, aki látja, persze Margaret-en kívül- nézett szeretettel az idős nénire- Tudod- mondta halkan- régi barátnőm, nagyon jó barátnőm. Már régóta itt van és sajnos megöregedett- szomorodott el- Tudod, amikor meghal nagyon szomorú leszek, de az emlékeztemben örökké élni fog- mondta könnyes szemekkel.
- Megértelek, Aliana- nyugtatgattam, mire elmosolyodott.
- Köszönöm. Visszatérve a ruhákhoz- dörzsölte meg a szemeit- szeretnék varratni neked egy báli ruhát.
- Nekem? Báli ruhát? Miért?- húztam fel egyik szemöldököm.
- Már régóta tervezgetem, hogy szervezek egy varázslatos bált, de Eliott eddig nem engedte, tudod ő nem szereti az ilyen dolgokat. Viszont most, hogy itt vagytok mondhatom neki azt, hogy a tiszteletetekre készül a bál- mondta hárfa hangján.
  Egy másik helyiségbe vezetett, ahol két nő jött elénk, Aliana felém pillantott, mire a nők elkezdték levenni a méreteimet.
- Muszáj ezt?- nevettem, bár a választ már amúgy is tudtam.
- Igen, muszáj- mondta és lehuppant egy fotelbe.
  A varrónők kérdezgették, hogy milyen ruhát szeretne nekem, ő pedig pár másodperc után minden kérdésükre válaszolt. Úgy éreztem nagyon kedvelem ezt a lányt.
- Mennyi idős vagy?- csúszott ki a számon, amikor a szobám felé vezetett- Mármint ööö…
- Semmi baj. Végül is tizennyolc, de egyébként ötvenöt. Eliott egy bálon csábított el- nevetett- Mindig azt mondja, hogy első látásra belém szeretett, de szerintem ez nem igaz- tette hozzá- Szerintem először csak egy áldozat voltam, minden vámpír így szeret bele az emberekbe. Aztán gondolom valami megfogta bennem és, úgy döntött átváltoztat. Azóta vagyok a királynéja.
- Romantikus- sandítottam rá oldalról.
- Így is mondhatjuk. Nézd,- mondta, amikor a folyosó végére értünk- ez a ti szobátok.
- A mi szobánk?- akadt meg rajta a fülem.
- A tiéd és Ian-é. Nálunk a szerelmespárok együtt szoktak aludni, nálatok nem?- úgy nézett rám, mintha egy idiótával beszélne.
- Ööö, de persze- mondtam, s mielőtt megszólaltam volna megköszörültem a torkom.
- Akkor jó. Tehát ez a ti szobátok- nyitotta ki a nagy, fehér ajtót.
  Elállt a lélegzetem. A szoba, ami szinte nem is szoba volt, hanem egy bejáróval rendelkező „sziget” egy medence közepén. Csupán egy ágy volt, az apró, kör alakú szilárd rész közepén, meg egy éjjeli szekrény egy lámpával és egy szék. Szinte nagy betűkkel rá volt írva, hogy NÁSZUTAS LAKOSZTÁLY. Erre volt nekem szükségem, nem elég, hogy nem tudom tartani magam a szakításhoz, ráadásul Ian- nel kell egy ágyba aludnom, nem. Ez mindez semmi. Egy ilyen…” romantikus sziget” hatású szobában kell vele lennem. Fantasztikus.
- Nem tetszik?- kérdezte, Aliana.
- De, igen- mondtam lélegzet visszafojtva.
- Szerintem már Ian is itt van- súgta a lány, majd eltűnt és Ian állt mellettem. Látszott rajta, hogy tudja melyik szobát kaptuk, talán még az ő keze is benne volt ebben az egészben.
- Talán be kéne mennünk- javasolta.
- Aha- nyögtem, majd beléptem.
- Tetszik a szobánk?
- Aha.
- Biztos?- kérdezte gyanakvóan.
- Aha.
- Esetleg tudnál valami többet mondani annál, hogy aha?- mondta kétségbeesve.
- Aha- mondtam, mire Ian elmosolyodott. Háttal álltam neki, nem mertem megfordulni, attól féltem, hogy azonnal rávetném magam, viszont ezt nem engedhetem meg magamnak. Van bennem tartás, vagy, mi.
- És mit csináltatok Aliana- val?- hallottam, hogy vetkőzik, hallottam a ruhák suhogását, majd, ahogy a padlóra értek, aztán egy test csobbant a vízbe.
- Megnéztük a…ruhásrészleget- hadartam.
- Lea, miért vagy, ilyen feszült?- éreztem, hogy a lábam előtt van a vízben. Azonnal átmentem az ágyhoz és levetkőztem, csak a bugyi és melltartó maradt, aztán bementem a vízbe Ian-hez.