Bocsi, h egy csomó ideig nem írtam, de elmentem Horvátországba :P...meg kaptam egy új telót és ezek kicsit lefoglaltak :P Viszont...horvátban megírtam a 10. fejezetet...itthon kicsit átírtam, mert hát Horvátországban túúúl romantikus hangulatom volt, ami még nem jó a 10. fejezetbe :P

A fejezet...röviden: Ian rájön pár fontos dologra Lea- val kapcsolatban. Lea alig bírja távol tartani magát Ian-től, mindez egy motelben...

Íme az ízelítő:
"- Te meg mit csinálsz itt ilyen későn?- kérdezte Ian mindössze egy törülközővel a csípőjén. Azt hittem menten elájulok a látványtól! A térdeim remegni kezdtek, a nyál összefutott a számban: ében haja össze volt kócolódva a hajmosástól, a tökéletesre faragott mellkasát nem takarta semmi, a derekán lazán lógott egy sötétkék törülköző. Meghalok- gondoltam. "

  Kell nekem egy telefonkönyv.
  Átkutattam ezt az egész óriási házat és nem találtam sehol egyetlen hülye telefonkönyvet sem. Legszívesebben felordítottam volna az egész házat, de igyekeztem tekintettel lenni Mia- ra és Noel- re( nem akartam tudni, mit csináltak egész este) és persze ott van Dravin is. Őt viszont nem volt kedvem felkelteni. Persze Ian-t nem ébreszthettem fel…igaz, hogy benéztem hozzá, de olyan édesen aludt. Nem volt szívem felébreszteni. Egyébként is! Örülnöm kellene, hogy elvisel az exem( erre még gondolni is rossz), akivel együtt lakom és, akinek a testvérével csókolóztam( nem is egyszer). És végülis, akinek kihasználom a testvérét minden egyes nap, mert néha úgy érzem Dravin tényleg szeret engem, miközben én csak kedvelem, mint egy barátot.
   Na mindegy! Hagyjuk ezt a témát, főleg az Ian- eset. Még a végén elkezdek bőgni, amit végképp nem akarok. Igazából azért nem ébresztettem fel senkit, mert még, csak hajnali négy van. Semmihez nincs kedvem az égadta világon, mert minden, amit szeretnék, az egy telefonkönyv. Hogy minek kell? Hát azért, hogy…
- Te meg mit csinálsz itt ilyen későn?- kérdezte Ian mindössze egy törülközővel a csípőjén. Azt hittem menten elájulok a látványtól! A térdeim remegni kezdtek, a nyál összefutott a számban: ében haja össze volt kócolódva a hajmosástól, a tökéletesre faragott mellkasát nem takarta semmi, a derekán lazán lógott egy sötétkék törülköző. Meghalok- gondoltam. Becsuktam a szemem, majd kinyitottam. Még mindig ott volt. Pislantottam egyet…kettőt, semmi nem változott. Még mindig ott állt a konyha ajtóban egy szál törülközőben. Azon csodálkoztam, hogy nem kezdett el csorogni a nyálam- Lea?
- Hogy één, vagyis…- hadartam össze-vissza.
   Ian önmagában olyan látvány volt, amit nem lehet megszokni, de így… Próbáltam összeszedni a gondolataimat és nem bámulni. Egyik sem ment túl könnyedén-  Szóval…én éppen egy telefonkönyvet keresek- motyogtam félrenézve.
- Telefonkönyvet?- méregetett gyanakvóan. Aztán elindult a hűtő felé. Csak éppen nem tudta kinyitni- Lea?
-Ja, bocs- mondtam és hátraléptem. A fantáziám közben elkalandozott: mi lenne akkor, ha az a vékony kis törülköző leesne róla. A fenébe! Abba kell ezt hagynom- gondoltam.
- Mit kell abba hagynod?- nézett rám Ian értetlenül,( tuti kimondtam hangosan is) aztán követte a szememet és megtalálta a törülközőt. A fene! Rám nézett és elmosolyodott. Komisz kis mosoly volt, olyan, amiért sok mindent megcsinálnék.
    Becsukta a hűtőajtót. Elém lépett. Az orrunk majdnem összeért, két kezét a konyhapultra rakta mellém menekülés esetére. Őszintén szólva nem is akartam menekülni, vágytam arra, hogy megcsókoljon, hogy átöleljen, hogy hozzám érjen. Rá vágytam, az ajkaira, hogy puhán simogassák az enyémeket. Vártam, hogy megcsókoljon. Éppen, csak nem csücsörítettem a számat. A szemembe nézett. Tudtam, hogy látta mit akarok. Elkezdett közeledni az arcom felé.
- Tiszteletben tartom a döntésed- suttogta, édes leheletét éreztem az arcomon. Örültem, hogy ezt mondja, hogy tiszteletben tartja a döntésem, elvégre eldöntöttem, hogy azt akarom, hogy megcsókoljon. Behunytam a szemeimet. Összeért az orrunk, hozzám dörgölte az övét. Éreztem az émelyítően édes, utánozhatatlan illatát. Majdnem megcsókolt, amikor:- Tiszteletben tartom a döntésed, miszerint már nem szeretsz engem- mondta és hátralépett.
- Miii?- kérdeztem semmit sem látva a dühtől. Miért tartja tiszteletben azt a hülyeséget? Hát én megőrülök! Ilyen nincs! Nincs! Nincs! És nincs! Majdnem kiugrottak a szemfogaim.
-  Nem változtathatok a döntéseden- mosolygott keserűen. Én még mindig csak egy nagy vörös foltot láttam mérgemben.
- Dehogyis nem!- motyogtam. Ian értetlenül pislogott- Semmi- mondtam sértődötten- nem mondtam semmit…adnál végre egy hülye telefonkönyvet- kértem, vagyis inkább parancsoltam.
- Mi a fenének kell neked egy hülye telefonkönyv?- idézte pontosan a szavaimat.
- Azért, mert beszélni akarok Észak- Carolina királynőjével, vagyis inkább az apámmal, aki ott él, ahol ő.
- Te beszélni akarsz…a királynővel?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen, képzeld! Miért? Ez lehetetlenség?
- Úgy nagyjából igen! A számuk titkosítva van és élő ember oda, még be nem tette a lábát, vagyis de. Azok akik „kiszolgálják” a királynőt- mondta színtelen hangon.
- Aha, de én nem vagyok élő, ezt elfelejted- vágtam vissza.
- De félig igen, ezt meg te felejted mindig el- válaszolta dühösen. Legszívesebben megcsókoltam volna, attól mindketten lenyugodtunk volna.
- Oké. Szerintem hagyjuk abba a veszekedést. Bár lenne még egy kérdésem.
- Mégpedig?- Ian úgy nézett rám, mint, akit menten le tudna smárolni. Húú. Beleborzongtam a nézésébe. Furcsa, hogy azért, mert elkezdtünk veszekedni előjöttek a „ romantikus- mégis agresszív- ösztöneink”. 
   Beharaptam az ajkaimat.
- Csak annyi- mondtam az ajkait bámulva- , hogy honnan tudnám megszerezni a telefonszámot?
- Menj el Raleigh-be és keresd Eliott- ot a cápát.
- Eliott, a cápa?- kérdeztem nevetve.
- Vigyázz vele- mondta és elvesztem a pillantásában, az óceán kék, gyönyörű szemében- ő a második legidősebb vámpír Carolinában, ennyi idő sem kell neki ahhoz- csettintett- , hogy megöljön.
- Ki az első legidősebb vámpír?
- A királynő, természetesen- nézett rám úgy, mint egy bolondra szokás.
- És mit csináljak, hogy ne öljön meg?- kérdeztem értetlenül.
- Talán mondd el neki, miért jöttél- gúnyolódott.
- Jó ötlet- mosolyogtam gunyorosan- Kösz a tippet Ian- és kimentem a konyhából, legalábbis akartam…
- Vigyél valakit magaddal…
- Mondjuk engem?- nézett ránk Dravin a konyhaajtónak dőlve.
- Elegem van- kiáltottam.
- Én is elmehetek, ha akarod- nézett rám Noel kételkedve.
- Mondom, hogy elegem van a férfiakból!- mindhárman összenéztek értetlenül- Adjatok mellém egy nőt oké? Egy lányt… Mia!- jutott eszembe- Mia!
- Őt nem!- mondta Noel suttogva, a szemében aggodalom tükröződött- Ő egy ember, Lea!
- Ezt én is tudom, de ő legalább egy elviselhető társaság- bár Ian- t is el tudnám viselni…- Kérlek Noel! Hadd jöjjön velem…persze, csak, ha akar- mentegetőztem, mert kiugrottak a szemfogai, sápadt arcán megjelentek a fekete erek. Elég furán nézett ki, mert a fekete nagyon elütött szőke hajától.
- Noel!- nyöszörögtem- Nyugi, oké? Nem akarom elvenni tőled, de akkor is a legjobb barátnőm. Erről pedig nem tehetek!- az ajtófélfának szorított- Noel?- kérdeztem ijedten. Rám nézett, csak nézett és nézett. Aztán meghallottuk, hogy Mia száguld- emberi tempóval-  le a lépcsőn. Noel hátralépett, visszahúzta a szemfogait.
   Amikor Mia belépett az ajtón látta Dravin-t, ahogy csinálja a reggelit, engem és Noel-t, ahogy vért szürcsölgetünk. Persze Ian már rég eltűnt.
- Hello srácok- köszönt, majd odament Noel-hez és egy puszit adott a szájára. Hálás voltam, amiért nem kezdtek el előttünk csókolózni. Lehet, hogy felfordult volna a gyomrom, bár, ha elfordulok…
- Lea kérni akar tőled valamit, Mia- hallottam Noel -egy hozzá hasonló férfihez képest furán magas- hangját.
- Igen?- mosolygott Mia...Noel-re. Az arca felragyogott, amikor a férfire nézett, Noel szemei pedig tűzben égtek. Hajaj, ugye nem támadják le egymást itt, előttem? Ugye?
- Igen…- szóltam közbe.
- Ööö…és mit szeretnél kérni?- mosolygott rám.
- Hát…- néztem Noel-re engedélykérésért, ő bólintott- Szóval nincs kedved eljönni velem Raleigh- be?
- De, persze- válaszolta egy kis gondolkodás után- És? Miért mennénk?
- Ez az, amit mi is szeretnénk tudni- nézett össze Dravin és Noel.
- Titkos küldetés- mondtam hirtelen. Jobb híján, csak ez jutott eszembe.
- Lea! Ha már elviszed, legalább mondd el, hova mentek- könyörgött Noel. Ez a „ meghalok nélküled” dolog az idegeimre megy.
   Láttam, hogy Noel még mindig a válaszomra vár, így megráztam a fejem. Noel  előttem termett, a szemembe nézett, visszalöktem a székre, ahol ült.
- Egy: nem tudsz megigézni, kettő: ha megtudnál igézni, akkor sem igézhetnél meg. Megértettük egymást?- kérdeztem katonásan.
- Meg- válaszolt sértődötten és kiviharzott a konyhából, be a nappaliba és bekapcsolta a tv-t. Mia odasétált hozzám és azt suttogta: - Hova megyünk és, miért?
   Erre, csak annyit feleltem, hogy csss.
   Nem akartam kimondani, de tudtam, hogy Drave is és Noel is hallgatózik. Kirángattam Mia-t a házból, be a BMW-be. Elindultam Raleigh felé.  Megtettük az út negyedét, amikor Mia vette a bátorságot és megkérdezte: - Elmondanád végre, hova megyünk?
- Persze- válaszoltam higgadtan.
- Igen?- nézett rám szúrósan.
- Raleigh-be.
- Raleigh-be…- mondta sértődötten, miközben én somolyogtam.
- Igen…
- És miért megyünk oda?- kérdezte tettetett higgadtsággal a hangjában.
- Keresünk  valakit…- válaszoltam, már vártam a düh kitörést.
- Lea! Mi a fenéért kell minden egyes szót harapófogóval kihúzni belőled?- kiabálta a kocsiban.
- Ma nem vagyok túl bőbeszédű- nevettem, mire csúnyán nézett rám- Oké! Eliott- ot keressük, a cápát.
- Szóval egy cápát keresünk?- nézett rám értetlenül.
- Nem hinném- vigyorogtam.
- Akkor?
- Mi akkor?
- Akkor ki vagy, mi ez az Eliott?- értetlenkedett.
- Egy vámpír. A második legidősebb az államban- válaszoltam.
- És miért keressük őt?- kérdezte a tájat kémlelve, igaz egész úton nem változott semmit.
- Beszélni akarok apával és elvileg ő tudja a királyi udvarnak, vagy minek a telefonszámát- meséltem el neki nagyjából az egész sztorit.
- Szóval egy telefonszám miatt szeljük át az egész államot?- nézett rám ijedten pislogva.
- Nagyjából…igen- helyeseltem.
- Oké- válaszolta. Újra kibámult az ablakon. Bár nem hinném, hogy emberi szemével túl sokat látott volna, a mellettünk elsuhanó fákból. Ő, csak elmosódva láthatta őket, én azt is láttam, ami mögöttük volt: az életet.
- És…- kezdtem halkan- akkor összejöttetek Noel-lel, ugye?- próbáltam közömbös maradni.
- Igen- mondta, az arca sugárzott a boldogságtól- És olyan kedves volt egész este- jaj ne! Akarom én ezt hallani?- Tudod rengeteget beszélgettünk az „ő idejéről”- nevetett.
- Ó- mondtam bölcsen- Akkor ti más utat követtek, mint mi- mosolyogtam visszagondolva a „régi időkre”.
- Lea…ti miért szakítottatok?- kérdezte félve a reakciómtól.
   Ez egy olyan kérdés volt, amire nem tudtam választ adni. Nem, csak neki nem, de magamnak sem és az utóbbi jobban bántott, mint az első. Könnyek kezdték szúrni a szemem. Most nem sírhatsz- bíztattam magamat- vezetsz és egy halandó is veled van!
- Lea?- kérdezte Mia aggodalmasan.
- Jól vagyok- köszörültem meg a torkom. Hálás voltam Mia-nak, amiért kirántott a gondolat özönömből- Csak inkább ne beszéljünk erről- kértem- Tudod örülök nektek…Noel-lel- mosolyogtam hamisan.
- Én is- nevetett boldogan.
- Csak egy dolgot nem értek- kezdtem, Mia kérdőn nézett rám- Mégpedig azt, hogy, miért nem haragudtál meg rá, amiért megigézett?
- Most őszintén- nézett rám nagy, zöldes-sárga szemeivel- azért haragudjak rá, mert nem merte elmondani azt, hogy mi is ő valójában?- kérdezte szinte magától- Te nem láttad az arcát, benne a könyörgést és…és a szerelmet.
- Aha- nyugtáztam ennyivel. Nem akartam többet róluk beszélni, mert számomra már nincs rólunk…mi…, ami vicces, mert úgy tűnik én is szeretem Ian-t és Ian is szeret engem. Hogy ez mekkora szívás.
   Úgy döntöttem, megállunk egy motelben, mert Mia szinte hulla fáradt lett pedig még elég messze jártunk Raleigh-től . Végülis nem ő vezet, meg semmi, de akkor sem szeretném, hogy valami baja legyen. Emberek…
   Bementünk a motelbe. Elég lepukkant volt a hely, de megfelelt. A pultnál egy színes bőrű férfi állt. Széles szája volt és szőke haja. Furán nézett ki.  Ráadásul nem is figyelt túlságosan a vendégekre, csak ült egy széken és olvasott. Akkor sem nézett fel ránk, amikor odaértünk. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy végre észre vegyen minket.
- Hello- köszönt unottan, majd visszanézett a könyvre. Kezdett feldühíteni ez a fickó.
- Elnézést- szóltam- kérnénk egy szobát, tudja…két ágyasat.
- Itt a kulcs- nyújtott át egy arany színű apró kulcsocskát, rajta egy bilétával: tizenegy.
- Khm…emelet, vagy valami?- néztem a férfira dühösen.
- Második- mondta a könyvre bámulva.
   Nem voltam hajlandó neki megköszönni. Ilyen egy bunkó portást- gondoltam. Mia fáradtan kullogott mellettem. Alig bírta felvonszolni magát a másodikra.
   Benyitottam a szobába. Egy egyszerű hálószobához hasonlított, két ágy a falak mellett. Nagy, fehér függönyök, barna szőnyeg középen. Egy fürdő, káddal és wc-vel  meg persze egy mosdókagylóval. Az egész úgy nézett ki, mint egy ízléstelenül berendezett hálószoba…végülis az is.
   Mia azonnal belesüppedt az ágyba és elmerült az álmok világában.  Egy ideig néztem, ahogy alszik, utána pedig elmentem a fürdőbe. Forró vizet engedtem a kádba, majd habfürdőt raktam a vízbe. Beleültem a kádba. Akaratlanul is eszembe jutottak az Ian- nel töltött óráim az óriási fürdőkádjában.
   Újra könnybe lábadt a szemem. Hiányzik Ian. Még mindig érzem az ürességet, amit maga után hagyott…bár én szakítottam vele. De miért? Valamiért nem emlékszem az egészre, minden túl homályos. Pedig a vámpír memóriám tökéletesen működik.
   Sokáig gondolkodtam a fürdőkádban a „homályos foltról”, de nem jutottam semmire. Eldöntöttem, hogy nem alszom el a kádban, de nem jött össze, elnyomott az álom.
   Álmomban újra a szőke hajú nővel voltam. Kezd idegesíteni! Miért kell ennek egyfolytában betörnie a tudatalattimba? Megőrít vele!
   Najó, nézzük: egy erdőben volt.  Közel egy nagy, fehér, lapos tetejű házhoz. 
   Ez a mi házunk…vagyis Ian-éké. 
   De mit csinál itt kint ez a nő? És miért bámulja Ian-t? Kezdtem féltékeny lenni. Bár az megnyugtatott, hogy a nőnek valószínűleg üldözési mániája van. Egyfolytában azon gondolkodott, hogy valaki követi, pedig nem hall semmit.  Sok dolgon elgondolkodott, de a legjobban a gondolatmenete vége fogott meg: Meg akarja ölni Ian-t.
   Mi? Nem, nem nem.
   Előhúzott egy karót a kabátja belső zsebéből.
   Nem bírtam nézni. Valahogy kikerültem a nő fejéből és gondolatban azt üvöltöttem, hogy: Ian! Fuss! Tűnj el onnan, menj ki a házból, vagy…
   De miért?- jött a gyors válasz- Egyébként hol a fenében…
   Tűnj már el onnan- idegeskedtem.
   Oké…odamegyek hozzád.
   Nem is tudod…persze a kötelék- magamban eldöntöttem, hogy hálát adok Istennek ezért.
    Ian nem szólt többet hozzám a köteléken, de éreztem, hogy ép és egészséges és ez nagyon sokat jelentett, mivel fél órája próbálta megölni egy vámpír.
   Mire megérkezett- a fekete motorjával-  már rég pizsiben voltam. Ha teljesen ember lettem volna, akkor már rég elnyomott volna az álom, de mivel vámpír vagyok- mondhatjuk azt is, hogy egészében- , így nincs szükségem az alvásra. Berobogott az ajtón a fekete bőrdzsekijében, a fekete bakancsában, ingjében és nadrágjában. Túl jól nézett ki.
- Te meg akartál öletni engem?- kérdezte idegesen- És éppen, amikor megölt volna az a vámpír meggondoltad magad?- vont le téves következtetést.
- Tessék? Én voltam az, aki megmentette az életed, te buta- szidtam le- Én sosem akarnálak megölni, mert sze…- befogtam a számat a mondat végénél. Persze Ian hallotta…sajnos…vagy nem? A szívem majdnem repdesett a gondolattól, hogy, csak egy hajszál választott el attól, hogy elmondjam neki, hogy…
- Miért? Miért nem öletnél meg?- nézett mélyen a szemembe. Égszín szeme sötétkékké változott.  Úgy éreztem, ha még jobban belefeledkezem a pillantásába talán megláthatom a szemeiben az éjszaka legszebb csillagait is.
   Nem bírtam megszólalni. Könnyek szúrták a szemeimet, elkezdtem dörzsölgetni. Ian lágyan megérintette a csuklómat és lehúzta a testem mellé.  Elfordítottam a fejem, mert attól féltem, ha sokáig rajta tartom a szemeimet még elárulom neki, amit tudni akar. Igaz szívem szerint meg is tettem volna, de valami nem engedte.
   Úgy döntöttem nem elég elfordulnom, el is akartam menni, bár vágytam az érintésére. Azonban Ian nem engedett. A csuklómat gyengéden tartó ujjak bilincsként szorultak a kezeimre. Visszafordított magához, a szememet vizslatta.
- Nézz a szemembe, Lea. Kérlek- könyörgött.
- Hagyjuk ezt, jó?- aztán elkövettem azt a hibát, hogy felemeltem a szemeimet és ő megtámadott éjfél szemeivel.
- Komolyan kérdezem- még mindig nem engedett máshová nézni, aztán megláttam valamit a szemeiben: vágyat. Vágyat, amit én hoztam ki belőle. Láttam rajta, hogy nem bírja tovább, ezért csak behunytam a szemem. Megcsókolt. Erre vágytam. Az ajkaink lágyan összeértek. Majd a kezdetben gyengéd csókból valami teljesen más lett, valami sokkal éhesebb. A kezeit a derekamra tette, majd lecsúsztatta a fenekemhez. Én a nyaka köré fontam a karjaimat, aztán benyúltam a fekete ingje alá és izmos hátát simogattam.
   Én hagytam abba. Valami nem engedett tovább menni.   
- Azért mert…mert…- már majdnem kimondtam, amikor: Nem szeret, nem emlékszel? Csak játszott veled…- egy szemétláda vagy- löktem el magamtól, aminek nem lett volna szabad sikerülnie, mivel Ian idősebb nálam. Gondolom, csak hagyta magát.
- Azért nem öletnél meg- gúnyolódott- mert egy szemétláda vagyok. Tök logikus- morfondírozott.
- Nem így gondoltam- próbáltam valami használhatót összerakni a fejemben- hanem úgy, hogy egyszerűen egy szemétláda vagy, mert letámadtál- bár nem bántam annyira- tettem hozzá gondolatban-  és hülye is vagy, mert azt gondoltad, hogy megöletnélek. Tudod nem így szoktam leszámolni az ex pasikkal- nevettem és végre Ian-en is megjelent egy halvány kis mosoly.
-  Annyit azért had tegyek hozzá az egészhez, hogy visszacsókoltál- nézett rám 250 wattos mosolyával. Erre nem igazán tudtam mit válaszolni, nem tudtam volna letagadni, mert tényleg visszacsókoltam- Hát jó, akkor visszamegyek jó?- elindult az ajtó felé.
- Ööö inkább maradj- vetettem fel és elé álltam.
- Minek?- értetlenkedett. Majdnem azt mondtam, hogy fogalmam sincs, csakúgy hiányoztál és kész.
- Hát ööö…tudod éjszaka nem biztonságos motorozni- ez tök béna kifogás volt, de ez jutott eszembe.
- Aha- dörmögte, de azért nem ment el.
   Elhelyezkedett a padlón. Láttam, hogy Mia leverte a párnáját, így azt neki adtam és sikeresen találtam még egy takarót az egyik szekrényben. Magamban vívódtam: hagyjam, hogy lent feküdjön, vagy behívjam az ágyba? Az első mellett döntöttem. Józan ész…
   Egy ideig csak hallgattuk egymás szívverését, aztán elkezdtünk beszélni egy olyan hangszínen, amit az emberek nem hallanak.
  - Nem tudod ki akart megölni?- kérdezte Ian dühösen- És honnan tudtad, hogy valaki meg akar ölni?
- Fogalmam sincs, csak annyit láttam, hogy egy szőke hajú vámpír, akinek, ha jól emlékszem halál szaga volt…csak ő lehetett az…
- Hogy érted, hogy láttad?- emelte fel a hangját. Felé fordultam.
- Hát ezt nehéz elmagyarázni- kezdtem, mire Ian egy ösztönző pillantást vetett rám, hogy folytassam-  Olyan, mintha kötelék lenne köztem és aközött a nő között. Persze nem olyan, mint a miénk- nyugtattam meg Ian-t , mert láttam rajta, hogy felidegesítette a tudat, hogy egy másik vámpírral is van kötelékem…vajon neki hány emberrel lehet…
- Nade akkor, milyen?- kérdezte.
- Néha egyszerűen beleesek a fejébe és látom, amit lát, hallom, amit gondol…nem tudom mi ez Ian, de elég fura…
- Ez történik veled, amikor elájulsz?- kérdezte, mire bólintottam.
- Tudod- kezdtem- innen tudtam meg, hogy rokonom a királynő és még sok mást is.
- Szóval - nevetett Ian- te a királynőhöz akarsz menni?
- Hát…igen- somolyogtam- Tudod ott van az apám.
- Tényleg?- lepődött meg Ian.
- Igen és beszélt is vele a nő, de úgy láttam nincsenek túl jóban- morfondíroztam.
- Akkor nem,  csak a királynő miatt mész, vagy akár az apád miatt- jegyezte meg.
- Nem teljesen- mosolyogtam- Tudod kíváncsi vagyok erre a nőre. És apa tudja ki az. Vagy nem? De hát beszéltek egymással…
- Akkor ezért kell neked a Cápa- találgatott.
- Beszélni akarok a királynővel és apuval. Ja és be akarok jutni a királyi udvarba is, vagy , hogy hívjátok ezt.
- Jól mondtad.
- Oké, aludjunk. Jó éjt- fejeztem be a beszélgetést.
   Betakaróztam az ágyban és a fal felé fordultam, nehogy véletlenül rávessem magam Ian-re.
- Jó éjt…Lea?
- Igen?- kérdeztem, de nem néztem rá. Egyszerűen csak a falat bámultam.
- Akkor is visszacsókoltál- mondta, hangja visszhangzott a vékony falakon.
- Tudom.