Hello mindenkinek :D
Elhoztam a 8. fejezetet. Elég sokat gondolkodtam, hogy csináljam meg és így sikeredett :P Aki elolvasta, annak tetszett :D Remélem netek is fog. Nem igazán kedvelem ezt a fejezetet, de muszáj volt megtennem, amit megtettem :P Azért remélem tetszeni fog, bár tudom, hogy kapni fogok érte pár leszidást :P Jó olvasást!

" Így még szebb, döbbentem rá, mérgesen még szebb, mint egyébként. Kék szemei dühösen villantak, az összhangon ez sem rontott, sőt! Lehetetlen, hogy valaki,ennyire … kifejezhetetlenül varázslatosan gyönyörű legyen. "

Krilla

Rengeteg órán át beszéltek Calista-ról. Néha áhitattal, néha pedig undorral és utálattal, mivel megölte őket. Az rögtön feltűnt, hogy egyikük sem kedvelte túlságosan a nőt. Egy baj volt csupán: Ian- nél nem tudtam dönteni, hogy team Calista, vagy sem. Mert ha Calista valami olyasmit művelt, ami Ian-nek taszító volt, akkor ő beszélt róla a legnagyobb utálattal, amit életemben hallottam. Viszont, ha a teremtőjük valami féle jót tett velük Ian nem is tudom áhítattal beszélt- e róla, vagy…vagy szerelemmel. És ez elszomorított. Végre találtam egy férfit, aki ugyanúgy akar, mint én őt, erre félig még az „anyjába” szerelmes.
   Meg akartam halni. Már zuhantam is a mélybe, amikor hirtelen befejezték a tanácskozást és mindenki engem nézett. Nem értettem, miért, aztán éreztem az arcomon egy forró könnyet, majd még egyet és aztán elkezdtek ömleni a könnyeim. Nem láttam semmit és senkit. A szoba forgott velem. Egy halk puffanást hallottam, majd rájöttem, hogy leestem a fekete bárszékről, amin ültem. „Lea” hallottam, ahogy Ian szólongat, de már késő volt. Teljesen beszippantott a mélység, a sötétség és elvesztem benne.
   Pár perc múlva valami mennyei illat csapta meg az orrom. Furcsa illat volt, nem emberi étel, hanem emberi szag. Vér- döbbentem rá. Vért tartanak az orromhoz, hátha arra felébredek. De nem reagáltam, nem akartam reagálni. Az a férfi, akivel pár órája egy kádban lubickoltam, most akaratlanul is kijelentette, hogy a teremtőjébe szerelmes. Vagyis, nem. Visszagondoltam a beszélgetésükre és Ian éppen azt jelentette ki, hogy ő bizony sosem szerette Calista-t. Nem, Lea! Ian szerette Claista-t-  mondta egy halk hang a fejemben- Az lenne a legjobb, ha szakítanál vele. Ne kínozd magad tovább egy olyan férfi mellett, aki nem is szeret- mondta a hang. Igazán kedvesnek tűnt. Majdnem hallgattam is rá, de nem ment.
-         Túl önző vagyok- suttogtam, hátha a hang nem gondolatolvasó- Túlságosan szeretem. Képtelen vagyok elhagyni- sírtam.
Szívem! Ne sírj! Egy férfi nem ér meg annyit- győzködött.
-         Nem megy- mondtam és a sötétség szertefoszlott. Volt, nincs. Huss.
   Amikor kinyitottam a szemeim láttam, ahogy Ian aggódóan tornyosul fölém. Egy könnycsepp gördült le az arcán, pont az én arcomra. A könnyeink találkoztak és együtt gördültek lomhán tovább az állam végéig, ahol is Ian letörölte őket. Muszáj volt végigsimítanom puha arcán. Akaratlanul is végig gondoltam, mi lesz akkor, ha tényleg szakítunk? Ez a sorsod.
-         Lea?- kérdezte Ian. Eddig csak kék szemeit láttam, ahogy úsznak az aggodalomban, de most már egy meleg, barna és egy smaragd zöld szempár is beköltözött a látóterembe.
-         Ian-  krákogtam. A sírástól majdnem teljesen elment a hangom. Amikor Ian meghallotta a nevét átölelt és azt suttogta, hogy szeret. Ne higgy neki, Lea! Hazudik!
-         Nem hazudik- üvöltöttem. Ian ijedten pislogott.
-         Tessék, édes?- csak megráztam a fejem. Nézd meg Drave-et, ő kedves srác. Miért nem vele vagy? Ian egy hazug disznó. Szakíts vele! Mindenki jobban jár. Te is jobban jársz szívem- babusgatott.
-          Nekem nem kell Dravin- bőgtem Ian vállába- Nekem Ian kell, szállj ki a fejemből. Ian nem hazudik! Ő szeret engem!
   Kedvesem! De hát Ian a teremtőjébe szerelmes, te , csak egy pótlék vagy. Hát nem látod? Nem lehetsz, ilyen vak kicsikém.
-         Nem vagyok vak! Ian engem szeret és nem Calista-t! Az a nő egy ribanc!
-         Lea?- értetlenkedett Ian. Fordított helyzetben én sem értettem volna semmit, de ,ha egy ,ilyen kedves hang szól az embernek, annak hinnie kell. Vagy nagyon nehéz ellenállni- Mi van Drave-vel? És miért hazudnék neked? Én sosem szerettem Calista- t. Ahogy mondtad, az a nő egy ribanc, Lea!
   Két hüppögés között felnéztem rá és, ahogy találkozott a tekintetünk a tiszta szerelmet láttam benne, az, olyat, ami sosem múlik el.
Minden szerelem elmúlik, kedves. Amit Ian érez, az, csak egy múló szeszély. Már nem válaszoltam a női hangnak, csak megráztam a fejem. Ki akartam rázni a fejemből azt, aki belekerült.  -         Nincs semmi Dravin-nel és nem is lesz- mosolyogtam, miközben a könnyeimet törölgettem- És tényleg remélem nem hazudsz nekem Ian Silver! Mert nagyon megbánod, ha igen.
-         Ha nem haragszol ezt nem veszem fenyegetésnek- mondta és megcsókolt. Nem tudnék élni nélküle, ő az életem. Tőle érzem magam teljesnek, Ian az, aki életben tart és megőrzi nekem az emberségem egyes részeit.
-         Nem haragszom- vigyorogtam.
-         De azért, Lea! Elmondhatnád, mi történt az imént- mondta Noel és jé, aggódás tükröződött az arcán. Talán mégsem akkora seggfej, mint gondoltam.
-         Biztosan, csak valami fél vámpír izé- hazudtam. Mind a hárman gyanakvóan néztek rám- Ja, és Noel- mondtam figyelem elterelésként- ööö, beszéltem Mia-val és még mindig az ő…szőke hercegéről álmodozik.
   Noel szája fülig szaladt Mia említésére. Emiatt komolyan elgondolkodtam, vajon Noel szereti-e Mia-t, vagy nagyon jól tud- e színlelni. Minden esetre remélem Mia nem fog nagyon kiakadni, amiatt, hogy hazudtam a férfinek. Az is lehet, hogy már rég elfelejtette a srácot.
   Megkértem Ian- t, hogy menjünk fel a szobájába. Mielőtt beléptem volna, körülnéztem, mert a hang a fejemben azt súgta, hogy most látom utoljára ezt a szobát. Elhessentettem a gondolatot.
-         Tudod mit?
-         Nem tudom- mondtam.
-         Mi lenne, ha kimennénk a tisztásra. Tudod, ahol találkoztunk- mondta
-         Rendben, menjünk.
   Kézen fogott és átsuhantunk az erdőn, egészen le a rétre, ahol megismerkedtünk. Már a látványától is szúrni kezdett a szemem. Mi van, ha ez lesz a hely, ahol először és utoljára találkozunk. Még belegondolni is szörnyű volt.
-         Ülj ide!- mondta Ian, aki már rég leült a fűre. Amikor észbe kaptam, hogy nekem szólt, leültem mellé, ugyanúgy, mint először- Amikor ember voltam, mindig elszöktem este otthonról, hogy a csillagokat nézzem- mosolygott- már akkor lenyűgöztek, pedig akkoriban sokkal kevesebbet láttam belőlük- nevetett. Hátra dőlt, megrántotta a kezem , olyan „ feküdj le mellém” mozdulattal. Némán engedelmeskedtem. Fejemet a vállára hajtottam, majd megfogtam a kezét, a puha kezét, a hosszú ujjait.
-         Én is el szoktam szökni otthonról- mosolyogtam szomorkásan. Szerencse, hogy Ian nem látta.
-         Tudom!- vigyorgott- Ha aznap este nem szöksz ki- húzott magához szorosabban- akkor sosem találkoztunk volna- morfondírozott.
-         Ez nem igaz- vitatkoztam.
-         És miért nem, édes?
-         Azért, mert egy osztályba járunk- közöltem.
-         Igen, de…de ez, csak azért van, mert megigéztem az igazgatót, hogy egy osztályba rakjon veled- nevetett.
-         Hékás!- nevettem vele.
-         Azt, ne mondd, hogy nem örülsz neki.
   Válasz helyett megcsókoltam. Azt hiszem érezte, hogy ez egy búcsúcsók féleség volt, de nem szakította meg a pillanatot, nem szólt közbe. Aztán valami megváltozott, ami ellen egyszerűen nem tudtam tenni. Azt hiszem megérezte, hogy valami eltört bennem.
-         Miért nem mondod el, mi a baj?- suttogta a fülembe, miután szétváltunk a csókból.
-         Mert…- kezdtem, de nem jött ki hang a torkomból. Elfordítottam róla a tekintetem.
-         Lea?- kérdezte, majd a tenyerébe fogta az arcomat. Erővel ott tartotta, amíg nem néztem a szemébe- Miért nem beszéled meg velem?
-         Mert nem akarom- mondtam durcásan, mint egy kisgyerek, majd felpattantam és visszafutottam a házba. Ian nem sokkal utánam ért be.
   Noel és Dravin- aki feltűnően jól nézett ki- furcsa, mit sem értő pillantást váltottak egymás közt, majd felváltva, hol rám, hol Ian-re néztek.
-         Mi van veletek Mr. és Mrs. Álompár?- csipkelődött Noel.
-         Ne akard, hogy hozzád vágjak valamit, vámpír- mondtam neki, mire felemelt kéztartással próbálta azt mondani, hogy nyugi. De, hát én nyugodt vagyok. Sőt, jól is vagyok. Jobban, mint valaha- A hűtőben van még vér?- kérdeztem. Mindhárman engem bámultak. Ez idegesítő volt- Mi bajotok? Szomjas vagyok.
-         Talán igyál vizet- mondta Dravin mogorván.
-         Rólad nem gondoltam volna, hogy ekkora seggfej vagy, de…- nem tudtam végig mondani, amit akartam,- bár nem bántam, annyira, mert lehet, hogy sokkal cifrábbakat is mondtam volna- mert Dravin előttem termett.
   A konyhapultnak szorított. Éreztem a leheletét az arcomon. Mélyen a szemébe néztem, ő meg az enyémbe. A szemei, annyira gyönyörű barnák voltak…, de nem kékek. Az nem számít, neked most a barna tetszik. Milyen igaz! Közelített az arca az enyémhez, aztán eltűnt. Noel hátrarántotta.
-         Szállj már le róla Drave! Még mindig a testvéred barátnője!- szidta le Dravin-t.
-         Hát, úgy érzem nem sokáig leszek a barátnője- nevettem. Nem sokáig? Mi az, hogy nem sokáig. Szakítanod kell vele, Lea! Szakítanom kell…Ian-nel?
-         Tessék?- kérdezte Ian meglepetten. Én meg- kihasználva a meglepettségüket- kivettem a hűtőből egy csomag vért, beletettem egy szívószálat és inni kezdtem.
-         Nem is tudom, hogy lehet vér nélkül élni- mondtam. Fantasztikus íze volt. Tömény, emberi, vér. Kellően édes, egyszerűen mámoros íze volt.
-         Lea! Biztosan jól vagy?- nézett rám Noel. Ian- en színtiszta csalódottság látszott és harag.
-         Egész végig az orromnál vezettél, igaz?- mondta és dühös arccal meredt rám.
   Így még szebb, döbbentem rá, mérgesen még szebb, mint egyébként. Kék szemei dühösen villantak, az összhangon ez sem rontott, sőt! Lehetetlen, hogy valaki,ennyire … kifejezhetetlenül varázslatosan gyönyörű legyen.
-         Nem, Ian! Én nagyon is szerettelek, de ez a vámpír, fél vámpír, boszi ügy, valahogy nem passzol- próbáltam menteni a menthetőt.
-         Szóval, azt mondod, hogy, azért nem illetek össze, mert ő vámpír, te meg fél vámpír?- kérdezte Noel hűvösen.
-         Hát, azt hiszem igen- bólogattam, majd visszatértem a vérhez- Hát srácok, én hazamegyek. Majd jövök még.
   Felfutottam az emeltre, felvettem a ruháimat. Azért minden esetre elvittem magammal Ian ingjét is. Visszafutottam a konyhába.
-         Na, én mentem. Akkor majd jövök még.
-         Minek?- néztek rám értetlenül.
-         Csak nálatok van vér a környéken, bár ha megtanulnám az igézést is…hmm. Majd meglátom- mondtam és kisuhantam az ajtón. Ian elkapta a karom, éppen, amikor kiléptem a házból.
-         Lea- kezdte. Csak a nevem volt az, egy buta szó, amit mondott, de annyi szerelem, féltés, aggodalom és harag volt benne, hogy beleborzongtam.
-         Most jobb lenne, ha egy kicsit szüneteltetnénk a dolgot, oké?- kérdeztem. A szemem pedig szúrni kezdett- Mert hát, ez most nem megy nekem. Sajnálom.
-         Miért csinálod ezt velem?- kérdezte, majd hirtelen, olyan közel került, túl közel. A szemembe nézett.
-         Sajnálom- mondtam. El akartam menni, de nem hagyta. Magához húzott és megcsókolt. Nem tudtam megállítani és talán nem is akartam. Érezni akartam, mert rá volt szükségem, nem Dravin-re, vagy másra, csak Ian-re.
   Én szakítottam meg a csókot.
-   A kezedben tartod a szívem és , csak ennyire vagy attól,- csettintett egyet- hogy összetörd. Pedig már jó pár évtizede nem törte össze senki és nem adtam oda senkinek sem, csak neked.
   Egy utolsó pillantás vetettem rá, a gyönyörű kék szemeire és eltűntem. El az éjszakában, az ingjével és a szívével együtt, szívtelenül. Én is nála hagytam az enyémet, mert egyszerűbb, ha nem érzek semmit, minthogy a szívem megakadályozzon dolgokban.
-         Mi van a barátoddal?- kérdezte reggel nagyapa óvatosan, mert látta rajtam, hogy lég rosszul vagyok.
-         A vámpírra gondolsz?- kérdeztem szenvtelenül.
-         Igen…ööö…mármint nem, én…- dadogta.
-         Szakítottunk papa! Örülhetsz- mondtam és reggeli nélkül kifutottam a kocsimhoz és elhajtottam a sulihoz. Beszáguldottam a suliba. Leraktam a cuccom, leültem Ian mellé, aki egy halvány mosollyal köszöntött. Belesajdult a szívem a mosolyába, mert én tettem ezt vele. Én tettem tönkre.
   Szerencsétlenségemre, még nem úsztam meg a mai kiosztás adagomat, mert Mia odajött hozzánk, megfogta a kezem és kiráncigált a teremből.
-         Mindjárt becsengetnek- szidtam le.
-         Láttad Ian-t?- bólintottam és igyekeztem minél távolabb vinni a teremtől, mert tudtam, hogy Ian hall minket- Én úgy láttam,nagyon tetszik neked és most nagyon a padlón van. Azt mondják dobta a barátnője. Nagyon hülye lehetett a csaj…
-         Én voltam az- vágtam a szavába.
-         Mi?- értetlenkedett, zöld szemeit óriásira nyitotta elképedésében.
-         Én szakítottam vele. Vele jártam, Mia. Tudom, hogy elkellett volna mondanom, de még, annyira friss volt, meg minden…Sajnálom.
-         Jaj, Lea- mondta és megölelt- Annyira sajnálom. Én nem tudtam, de miért szakítottál vele?
-         Mert…nem tudom- mondtam, a vállára borultam és könnyek kezdték mardosni a szemem. Igaz, hogy távol voltunk az osztályteremtől, de így, hogy megöleltem Mia-t láttam az ajtaját.
    Ian lépett ki rajta. A szemébe néztem és tudtam, hogy ő is ugyanúgy érzi magát, mint én: üresnek. Elindult felém, még mindig azt akarta, hogy mondjam el, mi a bajom, még mindig meg akart vigasztalni. Még mindig szeret.
   Nem bírtam tovább. Kihasználtam a vámpír sebességem, kibontakoztam az ölelésből és elszaladtam. Gyáva nyúl vagyok. Visszafordultam, mivel becsöngettek. Hideg, kék szemekkel találtam szembe magam.
-         A fene- motyogtam ijedten.
-         Úgy tűnik egy vámpírt is meg lehet ijeszteni- viccelődött. Úgy tűnik ő is bekeményített és megint bunkó lett.
-         Igen, úgy tűnik, csakhogy én egy fél…- a számra tette az ujját.
-         Így bárki meghallhatja kicsi Lea- eltoltam a számról az ujját.
-         Ne kezdd már megint!- szidtam le.
-         Mit ne kezdjek kicsi Lea?- közelebb hajolt, két kezét mellettem a falra tette. Átbújtam az egyik keze alatt.
-         A kicsi Lea- zást- mondtam és elindultam. Nem kellett sok, talán két másodperc és már egymás mellett sétáltunk a terem felé.
-         Rendben kicsi Lea- mondta a terem ajtaja előtt én meg oldalba böktem, amolyan „fogd be” módon.
-         Már megint ti!- szólalt meg Ms. March a táblánál.
-         Ööö. Elnézést tanárnő- mondtam. Ms. March, csak nézett minket én meg megint oldalba böktem Ian-t, hogy szólaljon már meg.
-         Ja, ööö. Bocsánat a késésünkért Ms. March- mosolygott angyalian. Égnek emeltem a szemeimet, de nagy meglepetésemre March elpirult és szégyenlősen pislogott Ian-re. Muszáj volt elnevetnem, az osztály is velem nevetett.
-         Rendben…üljetek le- motyogta szédülten.
   Leültem Ian mellé. Elkezdtük lemásolni, amit a tanárnő eddig a táblára írt. Akaratlanul is észrevettem, hogy összeér a karunk. Az estékre emlékeztetett, amiket együtt töltöttünk. Felé pillantottam. Nem nézett rám, de érezte, hogy nézem.
   A nap túl lassan telt. Senki nem tudta ki volt Ian barátnője, de attól, hogy mindketten eléggé le voltunk lombozva, kezdtek rájönni a mi kis titkos románcunkra. Az ebédlőben mindenki rólunk kiabált, vagyis suttogott, de nekem kiabálásnak tűnt. A füleim majd széthasadtak, nem elég, hogy csupán Ian neve emlékeztet azokra a napokra, amikor együtt voltunk, de még ők is ezzel tömik a fejemet.
   Felpattantam a székről- mindenki levette rólam a pillantását és abbahagyta a beszélgetés- és odaadtam a tálcám a konyhás néniknek. Mia szorosan jött utánam. Éreztem a kíváncsiságát, csak úgy sugárzott belőle, de nem kérdezett, amiért hálás voltam.
-         Nem akarsz egy csajos estét tartani?- kérdezte, amikor már a BMW- nél voltunk.
-         Inkább máskor- dünnyögtem.
-         Rendben- egyezett bele- Akkor én mentem. Vigyázz magadra, jó?- mondta és megölelt.
-         Persze, szia!
   Beültem a kocsiba. Tényleg egy élő halott vagyok- gondoltam. Amikor megtudtam, hogy vámpír vagyok, úgy gondoltam jobb, mintha zombi lennék. De végülis zombi vagyok, jó! Nem igazi vámpír, mert nem haltam meg, de akkor is zombi vagyok. Szörnyű!
   Beindítottam a kocsit, a motor halk zúgása megnyugtatott. Hazavezettem. Mielőtt a házunk elé értem volna egy magas alakot láttam meg.
-         Dravin!- kiáltottam ki az autóból- Mit csinálsz az út közepén?
-         Téged vártalak- felelte.
-         Engem?- értetlenkedtem.
-         Igen- mondta és máris az anyósülésen ült. Mérgesen fújtam egyet.
-         És mi van, ha én nem akarok beszélni veled?- zsörtölődtem.
   Egy barna tincset fésült ki az arcából. A szemeim furcsa módon az ajkaira tévedtek. Dús, telt ajkai voltak, de nem azok a vágygerjesztő típusúak. Csak egy egyszerű, helyes srác ajkai. Szerencsétlenségemre meglátta, hogy a száját nézem. Végig simított az arcomon és azt mondta:- Pontosan erről akartam veled beszélni.
   Persze nem szólt egy szót sem, csak végig simított az arcomon és megcsókolt. Puha ajkai gyengéden dédelgették az enyémeket. Bátran mondhatom, hogy jól csókolt, de nem volt az igazi. Ő nem Ian.
   Én hagytam abba.
-         Ezt nem csinálhatjuk, én nem vagyok beléd szerelmes. Még csak nem is tetszel Dravin. Nekem most egy legjobb barátra van szükségem- mondtam és előbújt pár könnycsepp.
-         Tudom, de valahogy…muszáj volt megcsókolnom. Nem értem, miért- nevetett- Legjobb barátok, akik néha csókolóznak- vetette fel opcióként. Elnevettem magam.
-         Tudod, Drave, felvidítottál, szóval igent mondok- teljesen megőrültem. Legjobb barátok, akik csókolóznak? Nem vagyok normális!
-         Oké, akkor megyek- mondta és kilibbent a BMW-ből.
   Amikor hazaértem még mindig Dravin-en gondolkodtam. Meg azon, hogy milyen lökött vagyok. Nem ismertem magamra.
-         Szia papa!- köszöntem, amikor a házba értem. Nagyapa nem válaszolt. Gondoltam lefeküdt. Bementem a konyhába, felkaptam egy almát az asztalról.
   Nagy püfögés hallatszott az emeletről. Nagyapa jön le a lépcsőn. Amikor elém ért, nagyon dühös arccal meredt rám.
-         Mióta nem vetted be a gyógyszered?- förmedt rám.
-         Nem is szedek…ja! A gyógynövényes izéra gondolsz?- kérdeztem teli szájjal.
-         Arra! Tudsz a vámpírokról, szóval elmondhatom, hogy az a gyógyszer verbénát tartalmaz, ami megvéd az igézésektől, meg legyengíti a vámpírokat, ha…benne van a véredben és isznak belőle. Meg máshogy is felhasználható…- szerencse, hogy akkor már nem volt bennem, amikor Ian ivott belőlem. Akkor most tök gyenge lenne?- Itt van- nyújtotta a pirulát- vedd be most.
-         De már szakítottunk!- ellenkeztem. Hirtelen nagyon taszító lett a gyógyszer.-         Akkor is! Jobb későn, mint soha!- csúnyán néztem rá, de azért elvettem a kezéből.
-         Au!- szisszentem fel. Megégetett az a hülye gyógyszer. Elfelejtettem, hogy én is vámpír vagyok. Nagyapa úgy nézett rám, mint egy UFO-ra.
-         Te…nem lehetsz…az apád…- dadogta- Tünés! Ki a házamból!- ott álltam előtte és néztem rá. Tényleg azt mondta, amit hallottam?- Kifelé!- mondta.
   Felrohantam az emeletre, összepakoltam, amikor nagyapa felért, már lent voltam. Aztán kint, az ajtó előtt, egy bőrönddel és egy slussz kulccsal. Beültem az autóba és elhajtottam gyorsan a ház elől, a közeli erdőbe. Ráborultam a kormányra és nevettem. Már nem tudtam sírni. Elértem ahhoz a ponthoz, hogy már, csak nevetni tudok mindenen, az életen, a halálon, magamon…
   Hova kéne most mennem? Mia-hoz? Nem. Rokonaim nincsenek. Ian-hez? Ian…Dravin. Oké, akkor Ian-hez megyek, vagy Dravin-hez. Nem mindegy?
   Beindítottam a BMW-t és meg sem álltam a gyönyörű, fényben úszó házig. Az ajtóhoz siettem. Nem csengettem. Tudtam, úgyis meghallottak. Ian nyitott ajtót:- Csak nem szomjas vagy kicsi vámpír?- nevetett. Megráztam a fejem.
-         Nagyapa kidobott. Azt hiszi, hogy vámpír vagyok és végülis igaza van. Itt maradhatnék?- kérdeztem Egy szerencsétlen idiótának éreztem magam.
-         Persze- monda kedvesebben és elállt az útból, így be tudtam menni a házba- Van egy felesleges szoba Drave-é mellett.
-         Oké, megtalálom, köszi.
   Felmentem az emeletre. Követtem Dravin szagát és megtaláltam a szobáját. Mellette a bal oldali szobának Noel szaga volt, a másik pedig öresnek tűnt.. Beléptem és elállt a lélegzetem. Ez a szoba nem olyan volt, mint Ian-é. Ez nőiesebb volt, fehér és bézs színek tarkították. Álomszép volt. Az egyik fal közepén egy óriási fehér ágy állt, olyan hercegnős, fátyollal, meg minden. A szoba közepén bézs színű kanapék álltak egymással szemben, közöttük pedig egy üveg asztal volt. Felnéztem a csillárra: szintén egy bálteremre emlékeztetett. Gyönyörű. Az egész szoba régiségekből állt: kis szobrok, egy egy gyönyörű szék, függöny és még annyi látnivaló, amennyit a szemem fel sem tudott dolgozni pár perc alatt.
-         Tetszik?- hallottam Ian hangját a hátam mögül.
-         Meseszép- mondtam és kipakoltam. Ian pedig eltűnt. Na szép! Együtt lakom a volt pasimmal, egy seggfejjel és a legjobb barátommal, akivel csókolóztam.